Játék a színházban

Hiszek abban, hogy egy néző sem mehet felkészületlenül színházba. Állítom, sokan máshogyan távoznának egy-egy előadásról, ha vették volna a fáradságot és kiderítik, mire is számíthatnak azon az estén. Ezt a felkészülést persze pótolhatja egy jó műsorfüzet, vagy néhány előzetes ismertető a kiválasztott darabról. Mint ez, aminek az a legfontosabb üzenete, hogy a Szolnoki Szigligeti Színház Hajmeresztő című előadásán az alkotók a nézők aktív részvételére számítanak. Nem csupán csendes szemlélődésre és a színpadi történések megértésére vágynak, hanem az első felvonás közepétől nagyjából a második közepéig - a kivilágított nézőtéren - nyílt kommunikációra a színpaddal, kérdések feltevésére a játszódó krimi nyomozása ügyében. Nézőt és színészt próbáló vállalkozás. Nézőként csak akkor szabad rá beülni, ha akarnak játszani, vagy ha el tudják viselni mások, olykor kicsit ambiciózus játékkedvét. Ha ez megy, akkor remekül fognak szórakozni egy olyan előadáson, amilyen még nem volt Szolnokon.

A Szigligeti hat színésze ugyanis mindent megtesz, hogy az elsőre váratlannak tűnő nézői kérdésekre úgy válaszoljanak, hogy a darab működő maradjon. Ez nem kis bravúr az alkotók - színészek, rendező, kellékesek - részéről, bár sejthető, hogy nagyjából minden elképzelhető kérdést és azokra adható választ és reakciót elpróbáltak, legalábbis erre utal számomra egy véres üvegdarab felbukkanása. És bár elsőre kételkedtem, de nagyon úgy tűnik, hogy az alkotók nemcsak a váratlan nézői kérdésekre próbáltak felkészülni, de talán a darabnak is több befejezését próbálták el. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig ugyanaz lesz a gyilkos, akinek a kezén a premieren kattant a bilincs. Lehet, hogy többször is meg kellene nézni a szolnoki Hajmeresztőt?

A színészek megérdemelnék. Zelei Gábor az elsőtől az utolsó pillanatig úgy marad benne a régiségkereskedő szerepében, mintha a fél előadás nem arról szólna, hogy a nézői kérdésekre kell reagálnia, ráadásul olykor a legnagyobb természetességgel dob be poénokat. Ónodi Gábor, a Hajmeresztő fodrászszalon meleg tulajdonosának alakjában végig úgy lubickol, hogy közben nem ripacs, nem bántó, és még befóliázni sem kellene. Kertész Marcella szenátornéja harsány és habókos, a magam részéről sokáig meg voltam győződve arról, végül őt viszik el bilincsben. Ráadásul a legnagyobb poént is ő mondja: "Mi a maga férje? Képviselő. Na, jó, de mit csinál? Hát képvisel." Cseke Lilla Csenge kékhajú fodrászlányként is bebizonyítja, hogy bármit képes eljátszani, bárkit életre tud kelteni, és őt sem nagyon lehet kibillenteni a játékából. Ahogy a segédnyomozót alakító Horváth Gábort sem, akinél volt olyan pillanat, hogy nem tudtam eldönteni: a premieren találta ki vagy már a próbákon is csinálta.

A legnehezebb helyzetben Dósa Mátyás van, aki előbb melósruhában megjelenő ügyfél, aki csak borotváltatni szeretne, majd nyomozó, akinek viszont ki-be kell lépnie a szerepébe, hiszen kommunikálnia kell a nézőkkel. Úgyhogy neki van két fél felvonása, amikor azt hiszem, nem a színészi, hanem a műsor- vagy játékvezetői oldalát csillantja meg, egy-két kedves bakitól eltekintve hibátlanul. Ráadásul neki kell a legjobban koncentrálnia, hiszen a nézői kérdéseket ő fordítja úgy át a kollégáinak, hogy a darab működjön. Le a kalappal.

Paul Pörtner Hajmeresztő című krimije, miként szerte a világban és valamennyi hazai színházban, így legalább megmenekül a bukástól, merthát az alaptörténet nem túl erős. A színházi játék viszont felturbózza. A szolnoki Hajmeresztő esetében egyedül abban nem vagyok biztos, hogy ennek a nagyszínpadon van a helye. A karzaton, a páholyokban és a földszinten ülő közel négyszáz embert szinte lehetetlen átlátni és bevonni a játékba, miközben a Szín-Mű-Hely hetvenfős nézőterén, pár méterre a színészektől, a lehetséges gyilkosoktól egy vibráló játék alakulhatna ki.

De nem azt kérték tőlem, hogy helyszínt válasszak, hanem, hogy játszótárs legyek egy különleges krimi előadásában. Voltam. És talán még leszek is. Mert lennének még kérdéseim a nyomozás kapcsán.

(A fotók a Sziglieti Színház honlapjáról valók.)