[Ajánlom]
Jó este
2024. szeptember 30.
Nem a legendás film és nem is a korábbi bemutatók replikája, hanem egy új, valóban ma is értelmezhető előadás a Szigligeti idei első premierje, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, amit úgy visz a hátán a főszereplő, Dósa Mátyás, hogy közben mindenki más is a maximumot hozhatja ki a szerepéből.
Nem csak az eredeti darab és a 2024-es szolnoki előadást rendező Dicső Dániel miatt Dósa Mátyás a főszereplője a Szigligeti Színház idei első premierjének, hanem mert a színpadi pályáját itt indító Dósa "kicsigörög" alakításával megérkezett a beérett, jelentős színészek táborába. Korábban is voltak emlékezetes és jól sikerült szerepei - gondoljunk csak a szintén Dicső rendezte A király beszédére -, de ennyire ráépülő, ilyen komplex feladat csillagos ötös megoldását még nem láttam tőle.
Az egy dolog, hogy szinte végig a színpadon van, hogy nemcsak játszik, karaktert fejleszt és formál, sőt kiválóan énekel is, de tényleg, mint egy érzékeny karmester, egész testével irányítja az előadást, és miközben viszi magával a többieket, alázattal teremti meg számukra is a jó játék lehetőségét. Dósa Mátyás ezzel a szememben nemcsak Hegedűs D. Géza és Harsányi Gábor méltó utóda lett, de számomra örökre a Jó estét nyár, jó estét szerelem A fiúja, A Viktora marad.
Dicső Dániel rendezésének azonban nemcsak Dósa Mátyás alakítása a nagy-nagy érdeme, hanem az is, hogy a társulat egészének elképesztő közös játéklehetőséget teremt. Már az is szimpatikus, hogy szinte mindenki játszik a "Jó estétben", az viszont egyenesen fantasztikus, ahogy a három főszereplőn kívül valamennyi színész több karaktert vagy éppen a szürke tömeg egy-egy figuráját is alakítja. Úgy tűnik, kivétel nélkül mindenki lubickol a többszöri átöltözésekkel megteremthető figurákban. Gombos Judit például reménykedő anya, tenyérjós cigányasszony, Balaton-parti vakációzó, közben pedig az ugyancsak több szerepben feltűnő Lugosi Claudiával és Kertész Marcellával tüneményes dizőzök. Akik, Dicsőnek köszönhetően, úgy fogadják maguk közé a fiatalabb generáció tagjait - Cseke Lilla Csengét, Sárvári Diánát és Barta Ágit, akik olykor a lányaik is -, mintha valami legjobb értelemben vett staféta átadás is zajlana. Tulajdonképpen mindenkit említeni kellene, mert Mészáros István Pulcher házmestere, Molnár László gyári főnöke, Zelei Gábor brigádvezetője is messze-messze rendben van.
Azt hiszem, elvitathatatlan, Dicső Dániel rendezőként tudta, hogy mit akar ezzel a lassan fél évszázada megírt, de inkább hat évtizeddel ezelőtti történettel. És bár itt-ott összebillen a Kádár-kor megidézése és a kortalanságra törekvés, azért inkább egy mai drámát rendezett, mintsem egy retró előadást. Ennek köszönhető, hogy a Presser dalok többsége újra értelmezhetővé és maivá válik a Szigligeti színpadán. Mert ez az előadás tényleg a szürke masszából kitörni akaró kisemberekről szól, akik sokszor egymást kihasználva akarnak másnak látszani, mint amik valójában. És ehhez még okostelefon, szelfi és Insta se kell.
Kell viszont az a zseniális díszlet (Zöldy Z. Gergely munkája), amiről nekem először a vasfüggöny jutott eszembe, amin azért ki lehetett látni Nyugatra, aztán meg az uniformizálódó világ terei. Ráadásul ez a díszlet kiválóan alkalmas arra, hogy egy-két kellékkel az egyik sarokban gyári öltöző, a másikban fodrászüzlet, középen a Margit-szigeti nagyszálló vagy éppen posta legyen belőle pillanatok alatt. Kiiktatva ezzel az olyan átállásokat, amelyek megakasztanák a történetmesélést. Pedig néha úgy tűnik, pillanatok állnak a színészek rendelkezésére, hogy Cselényi Nóra hétköznapinak tűnő, ám mégis karakterépítő - és gyönyörű kivitelű - jelmezeit magukra öltsék. Azt hiszem, ez egy olyan előadás, ahol nemcsak az alkotókra, de a láthatatlan közreműködőkre is hatalmas, összehangolt munka vár, úgyhogy a taps az öltöztetőknek és különösen a fények kezelőinek is kijár.
Persze azt soha sem fogom megtudni, hogy olyasvalakinek, aki nem ismeri az önmagát görög diplomatának kiadó melósfiú történetét, mennyire érthető a Szigligeti mostani történetmesélése. Nekem azonban attól a pillanattól kezdve működött, amikor a legelső jelenetben szürke ruhás, rohanó tömegként jelenik meg a társulat, és köztük felbukkan egy kék öltönyös fiú. Akinek a nyomában olykor nem egy rendőr, hanem fekete ruhában a saját sorsa, lelkiismerete, másik énje lohol, akitől a fiú oly sokszor megijed, de hiába, nem menekülhet, a végén elbukik. Ám ettől ez még egy jó este.
(Fotók: Szigligeti Színház FB oldal)
Album
Damjanich és az ideiglenes állomás
A fotó két szélén álló jellegzetes lámpák miatt le se lehetne tagadni, hogy Szelényi László valamikor a hatvanas-hetvenes években örökítette meg a szolnoki Damjanich-emlékművet. Az ebből a fotóból lett képeslapomat pedig 1973-1974-ban adta postára egy bosszankodó utas.
AKB
Az a szép zöld gyep
Poldi bácsi az Égigérő fűben mindig azt mondogatta, hogy neki csak az a szép zöld gyep, az fog nagyon hiányozni. Nekünk meg itt, Szolnokon, a való életben egy-két olyan Poldi bácsi hiányzik nagyon, akik a közterületeinken rendszeresen sétálva észrevennék a kisebb-nagyobb hibákat, problémákat, és beszólnának a "központba", hogy hol és mit kellene kijavítani. Mert akkor talán a Verseghy parkban sem várna hosszan a megmentőire a képen látható elektromos szekrényke.
SzoborPark
Lakásépítés záróköve
Szerte a világban találhatunk olyan záróköveket, amelyek egy-egy nagyobb építkezés befejezésének állítanak emléket. Szolnokon is van néhány ilyen, köztük például a Thököly úti négyemeletes szalagházon, 1972-ben elhelyezett.