Ravasz lap 1899-ből

2015. december 12.

Minden bizonnyal Szigeti Henrik fényképész lehetett ennek az 1899-ben megjelent képeslapnak a kiadója, ami nemcsak azért érdekes, mert talán az első szolnoki mozaik - azaz több képes - lap, hanem azért is, mert Szigeti mester egy kis trükkel játszotta ki a korabeli szabályokat.

A XX. század elejéig a képeslapokon elvileg nem lehetett üzeneteket továbbítani. Az ilyesmire ugyanis nemcsak hely nem volt a lapokon - az úgynevezett hosszú címzés miatt, ami az egész hátlapot elfoglalta -, de a szabályok is tiltották. Ami egyrészt teljesen érthető a postai díjszabások XIX. századi kidolgozóinak szemszögéből, akik azt tartották szem előtt, hogy a szöveges üzeneteket drágább levelekben vagy táviratokban továbbítsák az ügyfelek. Ráadásul a díjszabás kidolgozásakor még egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy a nagyközönség körében olyan sebesen elterjed majd a képeslap küldés divatja, mint történt az az előző századforduló környékén. Arra meg végképp nem számíthattak, hogy a divat és a józanész hamar megkeresi majd a kiskapukat, ami ellen a Magyar Királyi Posta tehetetlen lesz. Egyszerűen azért, mert életszerűtlen lett volna minden szöveggel teleírt képeslapot megportózni.

A jelenségre a szolnoki Szigeti Henrik udvari fényképész és képeslapkiadó is felfigyelhetett, és 1899-ben egy egyszerű, de zseniális ötlettel vágta át azt a gordiuszi csomót, hogy a hosszú címzéses képeslapokon hol lehetne a szövegnek hely. Hát nyilván, hogy a lap képes oldalán. Igen ám, de ha azon egyetlen, nagyméretű fotó van, akkor kilóg a lóláb vagy a vásárlónak nem lesz egyértelmű a megoldás. Lehetett még a fotó körüli szélesebb kerettel is játszani, ám az sem nyújtott tökéletes megoldást. A mozaik képeslap, főleg, ha az elrendezése a lap negyedét szabadon hagyja, tökéletes variáció arra, hogy az üzenni akarók tudjanak hová írni a lapon.

Így tett 1899. március 31-én az ismeretlen anzikszküldő is, aki Szolnokról a főváros VII. kerületébe postázott ily módon húsvéti üdvözletet. Feltételezem, hogy a címzett, Kőhalmy Irén úrhölgy udvarlója lehetett az illető, hiszen nyíltan "Kedves kis Irénem"-nek szólította a címzettet, akinek a saját szülei nevében is küldte a jókívánságait, és természetesen nemcsak az ifjú hölgynek, de szüleinek is. Talán még azon a nyáron megtartották az esküvőt.

A mozaik elrendezés miatt viszonylag pici nagyítások kerültek a lapra, alig olvasható feliratokkal. A bal felső kép a Magyar Király Szállodát, azaz a mai Damjanich Múzeum épületét ábrázolja. Aminek bejáratától jobbra, a földszinten egy komolyabb étterem vagy kávéház működhetett a XIX. század utolsó éveiben. Legalábbis erre utal a szinte járdaszélességben kiengedett napernyő. A képet egyébként a városháza erkélyéről fotózhatta a mester.

A bal alsó kép egy olyan házat ábrázol, ami a hatvanas évek óta nem áll már a Kossuth téren. A felirat szerint a Tiszavidéki Takarékpénztár épületéről van szó, ami annak idején a mai múzeum és a könyvtár, azaz a Magyar Király Szálloda illetve a Pénzügyigazgatóság - korabeli adóhivatal - között állt. A térről, az épülettel szemből készült képen sajnos nem vehető ki, hogy a Takarékpénztár földszintjén milyen üzletek működhettek, de egyértelmű, hogy a város főterén, ahol a szolnoki piacokat is tartották, se lakás, se iroda nem lehetett ilyen értékes négyzetmétereken.

A harmadik fotó a tíz évvel később elsodort tiszai fahidat ábrázolja. A képet a Vártemplom tornyából készítette Szigeti Henrik valamelyik nagy tiszai árvíz idején. Jól látható ugyanis az aprócska képen, hogy mintha tenger venné körül a várost, akkora a folyó. A torkolat környékén felfedezhetőek a régi házak, a távolban pedig a pár évvel később elpusztult Hungária Gőzmalom füstjét is láthatjuk.