Jól van az úgy

Kezdjük messzebbről! Az a ház, amelynek bal oldali traktusában jelenleg a Gourmand cukrászda működik, 1927-ben épült, és ott - a telket már 1912-ben megvásárló építtetők - Wéber Bálint és neje nyitottak először vendéglátóipari egységet. Az épület és a vendéglő államosítása után is megtartotta a földszint az eredeti funkcióját, csak már a Szolnoki Halászati Szövetkezet rendezte be a Halászcsárdáját. Ezt vette át később a Szolnok és Vidéke Földművesszövetkezet, ahol Farkas Jancsi és bandája is muzsikált. A Halászcsárdát 1980-ban zárták be, és pár ével később, a Gourmand helyén kötöttáru kereskedést nyitottak, miközben a földszint többi részén a Pálszabó Mihály vezette Gösser várta a vendégeit. Szóval elmondható az épületről, hogy a szolnoki vendéglátás egyik fontos pontja, ami az elmúlt szűk száz évben így-úgy, de megtalálta a vendégeit.

Igaz, az elmúlt tíz évben mintha el lenne átkozva ez az üzlethelyiség. Próbáltam visszakeresni a blogSzolnok archívumában, hogy hány néven működött már itt cukrászda és/vagy kávézó, de a harmadiknál feladtam. Leginkább azért, mert nem szeretném azt mondani, hogy három-négy éve van itt egy helynek, mert nem a falak tehetnek a kudarcokról, és én se tudhatok mindenről. Annyi azonban biztos, hogy valamikor a nyáron új "bérlő" költözött a kicsit zegzugos beosztású, belülről lényegében háromszintes, utcakapcsolatos üzlethelyiségbe. Ráadásul nem is akárki. A Dózsa György utcai Gourmand pékség, aminek "termékeiről" pár éve már zengtem ódákat ezeken a felületeken. Merthogy nemcsak a sós süteményeik voltak isteniek, és az egyik legjobb szolnoki habos islert készítették, de olyan házias süteményeket is kínáltak (pl. kozáksapka), amelyek gyermekkorom legszebb ízeit idézték.

Szóval van itt egy remek hely, ami több hivatalhoz és a város főteréhez is közel esik. Erre a remek helyre pedig beköltözik a város egyik legjobb sütödéje. Józan számítás szerint ezekből minek kellene születnie? Én esküszöm, adtam nekik esélyt. Már nyár végén akartam róluk írni, de akkor nem szerettem volna megörökíteni, hogy vissza kellett küldenem a kihozott süteményeket. Aztán ősszel is tettünk vele egy újabb próbát, kedves barátomat invitáltam oda dumálni, bízva abban, hogy a hely két hónap alatt magára talált. Akkor se lett cikk. A harmadik kísérlet után viszont már nem tudom türtőztetni magam, mert ezen a helyen a város lejobb kis kávézójának kellene működnie, a város legjobb házias - már-már azt mondanám: tájjellegű - süteményeivel. Én azt se bánnám, ha a tulajdonos sokat keresne, mert engem csak az érdekelne, hogy legyen egy újabb jó hely Szolnokon.

De nincs. Sőt! Tudom, hogy velem van a baj, de rosszul vagyok attól, amikor a személyzet kedvenc zenéje üvölt tele egy vendéglátóegységet, holott a zene éppúgy az élmény része, mint a dizájn, az íz, a felszolgálás. Falusi vurstliban nem szeretek beszélgetni, sőt betérni sem. Azt is elismerem, hogy az elkészült, de el nem adott süteményekkel valamit kezdeni kell, de akkor legalább írjuk ki, hogy leértékelt pénteki sütés vasárnap délutánra! És ne csináljunk úgy, mintha a habos isler belsejében kikristályosodott cukor lenne a természetes, az állott vaj keménységű krémű kozáksapka meg a normális. Az már nem is érdekelne, hogy két csésze kávét nem sikerült úgy kihozni, hogy ne folyjék mindkettő oldalán a lé, ha a többi lenyűgözött volna. Az elénk rakott termékekből, a hely hangulatából és a kiszolgálásból is az sütött, hogy jól van ez úgy. Vagy mondjam azt: igénytelenség.

Így minek? Szükség van a hangulatosnak gondolt könyvespolcra az otthon feleslegessé vált könyvek tárolásához? Mert mással nehezen magyarázható Déry Tibor Feleletének, a Kié a legnagyobb? című műveltető könyvnek és a Szolnok könyvének az eklektikus kihelyezése. Ki szeret beülni egy kuplerájba? Sőt, még fizetni is azért, hogy az első pillanattól az utolsóig rosszul érezze magát. Azt biztos, hogy én csak nagyon komoly feltételek teljesülése után teszem be oda újra a lábam.

Egy: kitalálják a hely belső dizájnját. (Ingyen adom! Nagyon klassz művész cukrászdát lehetne belőle csinálni, egykori szolnoki képző-, szín- és zeneművészek portréival.) A belsőhöz igazítják a zenét, amin nem változtathat a személyzet. (Ezt is ingyen adom! Halk sanzonok, sanzon feldolgozások Párizstól Budapestig.) Három: folyamatosan kávé- és teaillat lengi be a helyiséget, és nem tisztítószereké. Négy: a személyzet nem a barátjával unatkozik, hanem kínál, cseveg, felszolgál, tesz-vesz, mint egy jó háziasszony, aki vendéget vár. Öt: lehet, hogy beszélni kellene egy belső építésszel, mert, aki a mostani elrendezést kialakította annak családi címerén a "jól van az úgy" felirat szerepel latinul. Hat: kockáztatni kell, és annyit sütni, készíteni, ami elfogy, a maradékot pedig eltüntetni, és nem eredeti áron elpasszolni a gyanútlan vendégnek.

Magamnak kívánom, hogy végre ezen a helyen Wéber Bálint és neje emlékére is újra egy jó, mit jó, Szolnok határain túl is emlegetett kis kávézó, bisztró, cukrászda vagy bármi legyen. Szerintem a nem túl drága befektetés idővel megtérülne. Bár, ha jól van ez így, akkor feljebb kell csavarni az aktuális tuctuc hangerejét, mi meg tovább megyünk, mert itt tényleg nincs semmi látnivaló.