A legszolnokibb költő emlékezete

2015. február 26.

A Szabadság tér 2. szám alatti ház falán egy olyan nagyszerű szolnokira emlékeztet a lassan tízéves tábla, aki nemcsak költőként, közéleti személyiségként, de a legnehezebb időkben emberként is példát mutatott. És a kommunizmus egyfajta áldozataként fejezte be életét.

Szégyenkezve vallom be, hogy eddig alig tudtam valamit Dr. Kiss Gáborról, akinek emléktábláját utolsó lakóhelyén 2006-ban, a magyar kultúra napján helyezték el. A jellegtelen, fekete, műkő tábla - alatta még koszorúkampó sincs - csak akkor vehetően észre, ha gyalog megyünk el a Szabadság tér tornyos, sarki háza előtt, hiszen az útról nézve, az autók kerekeivel van egyvonalban. A "legszolnokibb költőnek" is nevezett Kiss Gábornak 1895 és 1963 között kalandos évek jutottak, amelyekből negyvenhármat ebben a városban töltött, nem is akárhogyan.

Trianon traumáját talán segít megérteni, ha például Kiss Gábor ifjú korára gondolunk. Beregszászon - ma Ukrajnában van - született, hogy aztán az oda legközelebb eső jogi egyetemen, Kassán - ma Szlovákiában található - kezdje meg tanulmányait, amit aztán Kecskeméten és Debrecenben fejezett be. Miközben a Trencséni Lapok - a várost ma ugyancsak északi szomszédunk területén találjuk - szerkesztője volt, első költői szárnypróbálgatását Csucsáról - ma Románia része - dicsérte és bíztatta Ady Endre. Hogy aztán 1920-ban a költői ambíciókat is dédelgető fiatal jogásznak új otthont kelljen keresnie, amit szerencsére Szolnokon talált meg.

Talán nem sértődne meg Dr. Kiss Gábor, ha hallaná, hogy ugyanolyan betelepülő szolnokinak gondolom, mint e város lakóinak 90%-a mindig is volt az elmúlt száz évben. Azzal a különbséggel, hogy miközben az ő szíve verseiben továbbra is sajgott Beregszászért és Trencsénért, sok született szolnokinál szolnokibb lett. Árvaszéki ülnökként első kezdeményezője 1924-ben egy városi könyvtár létrehozásának. Egyik alapítója, majd a második világháborút követő rendszerváltásig főtitkára a Verseghy Irodalmi Körnek. E minőségében pedig motorja annak a kezdeményezésnek, hogy Szolnok máig legjelentősebb költőjének, Verseghy Ferencnek a földi maradványait haza szállítsák, és szobrot állítsanak neki. És mindeközben nemcsak verselt, de szakcikkeket is írt, amiket fővárosi lapok hoztak szívesen.

Költészetét nem merném értékelni. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a XX. század egyik legnagyszerűbb szolnoki alakja. Mert az, aki egy összeomló rendszer üszkös romjain az utolsó pillanatig hivatalában marad, hogy az egyik pokolból az ismeretlenbe átvezesse városát - vállalva, hogy elsők között fogják lepuffantani -, az előtt csak mélyen meghajolni lehet. Dr. Kiss Gábor volt ugyanis a legmagasabb rangú hivatalnok, akik nem patkány módjára menekült el a szovjetek elől 1944 novemberében, hanem a polgármesteri hivatalban várta be az új megszállókat. Akik nem lepuffantották, hanem a város első emberévé nevezték ki ideiglenesen, ami persze csak pár hónapig tartott, mert januárban már tolongtak a "hősök" a Városházán.

Azon talán meg sem lepődünk, hogy ezt az embert részben irredenta versei miatt - mert leírta, hogy neki fáj a szülőföldje elvesztése - letartóztatták és meghurcolták. Felmentése után egy darabig még tagja lehetett a Verseghy Körnek, majd onnan is kiszorították, így élete utolsó 15 évében lényegében magának írt és alkotott. Szurmay Ernő, Kiss Gábor halálának 50. évfordulójára írt cikkéből tudom, hogy rengeteg kiadatlan írás maradt utána, még úgyis, hogy 2005-ben a Verseghy Könyvtár valamennyit kiadott a hagyatékból.

Dr. Kiss Gábornak, a "felszabadult" város ideiglenes polgármesterének, a két világháború közötti szolnoki köz- és irodalmi élet meghatározó alakjának születése 111. évfordulóján állítottak emléktáblát a választott városban. Ami engem immár arra is figyelmeztet, hogy voltak olyan "gyütt" polgárai ennek a városnak, akiket tényleg nem szabadna elfelejteni.