Építőipari emlék

2020. december 16.

Simon Ferenc 1970-ben alkotta meg azt a lemezdomborítást, ami aztán a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat (ÁÉV) frissen elkészült székházának homlokzatára került. A cég emblémájává is lett köztéri alkotás 1994-ben még a helyén volt. Ki tudja, mi lett a sorsa a 6 méteres alkotásnak?

Simon Ferencről (1922-2015), aki 1957-től haláláig - tehát közel hat évtizeden keresztül - volt a Szolnoki Művésztelep alkotó lakója, már többször leírtam, hogy nemcsak Szolnok legtöbb köztéri szobra köthető a nevéhez, de legtöbb áthelyezett illetve eltűnt alkotás is. A mai napig a láthatóak például József Attila és Kodály Zoltán mellszobrai, de nincs már a felállítása helyén az Ápolónő gyermekkel és Bartók is máshol áll már. Azt hiszem, a Gépiparit közel harminc évig vigyázó Szamuely Tibor szobor senkinek sem hiányzik, miközben a Városháza házasságkötő terméből eltűnt Fészekben, és az egykori ÁÉV székház Ady Endre úti homlokzatáról leszerelt "Építőipari emlék" talán sokakban kelt hiányérzetet.

A Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalatot 1949-ben hozta létre az akkori kormány, hogy a legnagyobb költségű és a legösszetettebb beruházások kivitelezője legyen ebben a közigazgatási egységben. Az ÁÉV építette fel többek között az SZTK-t, a Boldog Sándor István körúti házakat, a Tallinn és a Zagyva-parti városrész, a Széchenyi lakótelep több ezer lakását, de még a szolnoki Skálát, a néhai Papírgyár és a Vegyiművek több egységét, és természetesen saját munkásszállóit is. A cég fénykorában ötezer embernek adott munkát, de még az 1991-es megszűnésekor is legalább ezren dolgoztak ott. Az ÁÉV - amelyre néhány helyen 43-as számú Építőipari Vállalatként is hivatkoznak - központja a hatvanas évekig a Sütő és a Baross utca sarkán, az akkori Beloiannisz út 14. szám alatt működött, mígnem a szolnoki új vasútállomás és az új belváros építése közben arra is maradt kapacitás, hogy felépítsék a saját irodaházukat. Az Ady Endre út végére - a mai Thököly körforgalom közelébe - elkészült négyszintes irodaház, a mellette lévő tanácsteremnek is alkalmas étkezővel szerintem a város egyik legjobb arányú, sőt megkockáztatom, legvállalhatóbb kinézetű szocialista irodaháza lett.

Azt hiszem, Szolnoknak feleennyi köztéri alkotása se lenne, ha a szocializmus évei alatt nem lett volna elvárás (gyakorlat), hogy a nagy beruházásokból a képzőművészek is részesülhessenek, mégpedig alkotásaik megrendelése révén. Meg lehet nézni a Kassai úti iskola vagy a MÁV kórház kertjét, esetleg a Tisza-parti iskolasor előtti szobrokat! Mind így születtek. Így semmi meglepő nincs abban, hogy az ÁÉV új irodaházának építését is hasonló megrendelés követte, aminek köszönhetően Simon Ferenc elkészíthette azt a bizonyos "Építőipari emlék" vagy "Építőipar" - a pontos címe ismeretlen - vörösréz lemezdomborítást, ami aztán közel negyedszázadig volt látható az irodaház főhomlokzatán. Sőt, ami idővel az ÁÉV logója is lett, bár egy Simon Ferenc kiállítás meghívóból tudható, biztosan nem ez volt az eredeti cél.

A legalább hat méter magas és minimum két és fél méter széles alkotás szerintem nagyon jól adja vissza az építészet lényegét. Alul minden egy korongból indul, ami lehet a Föld, a Nap vagy az emberi elme szimbóluma is. Ebben ott a tervezői vonalzó, hogy aztán ebből - mintegy alapból - törjenek az ég felé az ötletek és a megvalósuló épületek. Olyan az egész, mintha ebből a korongból robbant volna ki minden, többek között az egymásra licitáló toronyházak, amelyek tetején a zászló szinte a madarakkal, az ég végtelenségével olvad egybe. Ugyanakkor jobb oldalról, távolabbról nézve akár egyik kezével integető, másik kezében zászlót tartó alaknak is lehetett nézni az egészet. És akkor még nem is beszéltünk a fal síkjától kicsit elemelt alkotás árnyékainak játékáról. Nehezen tudna bárki meggyőzni, hogy nem ez volt Simon Ferenc egyik legjobb alkotása, egyben Szolnok legérdekesebb lemezdomborításos technikával készült köztéri műve.

Egy ilyen ismertetőt illene úgy befejezni, hogy ha nem is tudjuk megtekintésre ajánlani ezt a műalkotást, de legalább elmondható, mi lett vele. Egy 1994-es datálású fotót még találtam a domborműről, de aztán semmit, és sajnos nekem sincs személyes emlékem róla. Az biztos, hogy az ÁÉV szétesése után a Köjál és mindenféle állami szervezetek költöztem az épületbe, amit több alkalommal felújítottak (többek között hőszigeteltek). Egészen biztos, hogy Simon Ferenc - egyébként a megszűnt ÁÉV tulajdonát képező - műalkotása egy ilyen alkalommal tűnt el az épületről.

Talán még megvannak azok az építészek, akik annak idején a nevüket adták a felújítási munkákhoz, vagy azok az egykori melósok, akik közreműködtek a dombormű leszerelésében, elszállításában, így esetleg kideríthető lenne, mi lett az "Építőipari emlék" sorsa. Mivel több kiló vörösrézből volt, nehezen hinném, hogy megúszta a beolvasztást. De mégis olyan jó lenne tudni, hogy mikor és ki mondta ki rá a "halálos ítéletet". Mert biztos, hogy valamit nagyon félreértett. Hisz, ha nem is azon a homlokzaton, de a város számtalan csupasz tűzfalán a mai napig örömet okozhatna a szemlélőinek.

(A fotók a Szolnok képekben és a 900 éves Szolnok ipara című könyvekből valók)