A Karancs emléke

A második világháború után megyeszékhellyé tett, és a szocialista nehézipar szempontjából már a negyvenes években fontossá lett Salgótarján sok mindenben megelőzte Szolnokot, annak ellenére, hogy lakossága mindig kisebb volt. Új belvárosát már az ötvenesévek elején elkezdték fejleszteni, szocialista lakótelepeinek, intézményeinek többsége másfél-két évtizeddel előbb épült fel, mint a hasonló szolnoki építmények. Így talán azon sincs mit csodálkozni, hogy a salgótarjáni "A szálloda" is bő egy évtizeddel korábban lett kész, mint a szolnoki testvére. Sőt, mire a Pelikán építése nagyobb sebességre kapcsolt, a salgótarjáni Karancs szálloda már postabélyegre is rákerült. Annak a városokat ábrázoló sorozatnak lett az első forintos darabja 1972-ben, amelybe majd Szolnok is bekerült 1975-ben, 5 forintos címleten. A két kékszínű bélyeg tervezője természetesen ugyanaz a Vertel József volt.

Mindezt elsősorban onnan tudom, hogy Salgótarjánban kirándulva a megyei múzeumot is felkerestem, ahol többek között a 60 éve megnyitott Karancs szállóra emlékező kiállítás is látható október végéig. Rengeteg korabeli fotóval és meglepően sok a szállodához kapcsolódó tárggyal. A Vertel-féle bélyegen kívül Salgó colás kupak éppúgy látható a tárlókban, mint a szálloda képével díszített üvegpoharak, porcelánedények és mindenféle kisnyomtatványok. Természetesen nem hiányozhatnak a korabeli étlapok sem, amelyeket nézegetve azért elgondolkodik az ember, hogy a szocialista megyeszékhely előkelő szállodájában, ahová egy bálra 6 forint volt a belépő, vajon ki engedhetett meg magának a hatvanas években egy 450 forintos pezsgőt. De legalább ennyire érdekes a hotelen belül működő Fórum Presszó szabályzata, aminek alaphangját kijelöli, hogy "középiskolás és ipari tanuló fiatalok kulturált szórakozása és világnézeti nevelése céljából létrehozott intézmény".

Nem mondanám, hogy tökéletes a kiállítás. Viszont egyértelműen kedves és láthatóan nagy szeretettel készült. Nem tökéletes, mert rengeteg alapinformáció hiányzik, sok felirat belterjes, azaz csak a helyiek számára érthető, és sajnos az országos kontextusba helyezés is elmaradt. Ugyanakkor érzékelhető, hogy az anyag összeállítói valóban emléket akartak állítani egy "helyi legendának", egy számukra mai állapotában is fontos épületnek és intézménynek, amihez minden bizonnyal nemcsak minden salgótarjáni, de talán valamennyi nógrádi is kötődik. A megyeszékhely főterén álló Karancs szálló ugyanis valamennyi jelentős helyi bálnak, vállalati ünnepségnek, számtalan esküvőnek és ki tudja, még mi mindennek adott helyet, amíg nyitva volt. Mert a Karancs sorsa sanyarúbb, mint a Pelikáné. A Karancs több mint két évtizede üresen áll, ráadásul az építésekor készített képzőművészeti alkotások sorsa is bizonytalan.

És van ennek a kiállításnak egy szórakoztató retró bája is. Persze hiányzik a szálloda III/III-as történetének felvillantása, csak ritkásan jelennek meg az egykor itt fellépő művészek és haknibrigádok, ugyanakkor a szocialista vendéglátás hangulata jól érzékelhető. Különösen annál az asztalnál, amelyikre még egy kacsintós pénztárcát is sikerült kitenniük a lelkes "kurátoroknak" a hetvenes évekig teljes szocialista forintsorozat mellé.

A Karancs szálloda 1964. április 5-én nyílt meg. A Hotel Pelikánt 1975. március végén adták át, azaz miközben a salgótarjáni intézmény tavaly volt hatvanéves, a szolnoki jövőre lesz ötven. Nem tudtam a salgótarjáni kiállítást úgy nézni, hogy ne jusson eszembe: mi vajon megemlékezünk valamilyen módon az egykori szolnoki "A szállodáról", ami fénykorában minden fontos helyi és megyei esemény színhelye volt. Még lenne rá esély!