Nemcsak függőleges kert

Nem szeretném senkinek elvenni a kedvét Milánó fő látványosságának, a dómnak és környékének a felkeresésétől, de kevés lehangolóbb turistaattrakcióval szembesültem eddigi életemben. Az egy dolog, hogy hatalmas, már-már elviselhetetlen volt a tömeg, de az ott lévő turisták jelentős része nem az épületekre és helyszínre volt kíváncsi, hanem kizárólag saját magára. Az egész tér egy szelfierdő, a körülötte lévő boltok meg az érthetetlen és értelmetlen rongyrázás helyszínei, de biztos, csak savanyú a szőlő. Becsületből tettünk egy kört a dómban, a téren, a fedett bevásárló utcában - a Scala környéke már majdnem kihalt volt -, aztán menekültünk. Őszintén mondom, nálam nagyon kipontozódott volna az olasz gazdasági élet központja, ha nem bukkanunk rá a Bosco Verticale-ra, azaz a függőleges kertre. Milánó viszonylag új turistamágnesére, ami tulajdonképpen két lakóház. Elsőre.

A ma már rengeteg fotón látható tornyok azonban nem magányos kreálmányok az olasznagyváros egyik olyan negyedében, amire valóban illik a tudatos fejlesztés és a tömbrehabilitálás kifejezések. A függőleges kertek a Garibaldiról elnevezett pályaudvar közelében, a Piazza Gae Aulenti mögött találhatóak, metróval kiválóan megközelíthetők. Így, amikor feljövünk a föld alól, azonnal szembesülünk azzal a trivialitással, miszerint várost fejleszteni telkenként nem lehet. A függőleges kertek ugyanis egy olyan új városrész "apró" csodái, amely egészében számomra sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint a dóm és környéke. A 21. századi építészet "templomai". Föld alá rejtett zsúfolt főutakkal, mélygarázsokkal és közművekkel, aminek köszönhetően a felszínt az épületek között nem aszfalt, hanem ötletes parkok foglalják el. Természetesen modern, kis túlzással felhőkarcolónak is nevezhető, üvegfalú toronyházak között és körül. Ám ezek az épületek úgy vannak elhelyezve, az alsó részeiken olyan szolgáltatók és üzletek vannak, hogy nemcsak megmaradt, de ki is tágult a városrészben a közösségi tér. És a közösségi szó itt valóban úgy értendő, hogy a városban lezajlott magánbefektetés jelentős része a közösséget (is) szolgálja. Nem is bánnám, ha néhány, Szolnokkal is foglalkozó építész a dóm helyett ezen a környéken is szétnézne.

Persze a két zöld toronyház önmagában is lenyűgöző. Pedig a tervezők nem csináltak semmi egyebet, mint viszonylag nagy teraszokat álmodtak az épületek homlokzataira, azokat pedig gazdagon teleültették olyan növényekkel, amelyek pillanatokon belül, minden irányba átlépték a korlátokat. Mindettől pedig tényleg olyan lett az egész, mintha egy erdőt kilencven fokkal az ég felé fordítottak volna, és így nem egy ház tornyosul előttünk, hanem egy kicsit vékony, viszont elég magas "hegy". A hírek szerint mindez alig 5%-kal növelte a beruházás költségeit, viszont befektetésnek sem volt utolsó, hiszen a tornyokban lévő a lakások ára az átadás óta az egekbe szökött. Miközben egy magánbefektetés révén létrejött az egész városra hatással lévő új turisztikai látványosság. Holott itt is építhettek volna néhány ócska, zéró kreativitással felhúzható förmedvényt az eldózerolt régi házak helyén. (Igen, nekem mindig, mindenhol, mindenről ugyanaz jut eszembe. Azaz Szolnok, meg, hogy itt nekünk az ilyesmi miért nem sikerül.)

Aki arra jár, nézze meg, és talán osztja majd a véleményem: nem a két ház, azaz a két függőleges erdő a legjobb a környéken. Hanem az a hatalmas park, ami a Gae Aulenti tér mögött található, aminek az egyik részén lényegében szabadon nőnek a növények, másik részén a városiak hűsölnek, ki tudja hányadik területén meg éppen gyerekek táboroznak. Hatalmas, bárki által szabadon használható zöld terület, amelynek minden négyzetméterén az látszik, hogy azzal a városlakókat akarják közvetve és közvetlenül kiszolgálni. Szolgálni. Mert az olaszok elég rég óta tudják, hogy nemcsak azért építkezik az ember, mert abból néhányan megszedhetik magukat, meg barlang helyett más fajta födém kel a népek feje fölé. Maradt is nem kevés építészeti csoda az elődeik után is. Arról igazán nem ők tehetnek, hogy az azok apropóján oda özönlő idegenek az építőművészek (nem magyar értelemben használom) remekei helyett önmagukat akarják megörökíteni miután megvették ezerszeres áron, a pakisztáni gépsorokon varrt rucikat.