Aki a két ünnep között nyit cukrászdát, ráadásul olyasmit hoz Szolnokra, ami nem megszokott, és a Szapáry útban fantáziát lát, az megérdemli, hogy esélyt adjunk neki. Ez a remény szigete.
Ne áltassa magát senki azzal, hogy kirakott kukák többszöri áttúrása fölött szociális érzékenységből szemet kell hunyni! És ne áltassa senki a város lakóit sem, hogy a kukák elszállításának napján megelőzhetetlen az edények körüli disznóól kialakulása, ami néhol aztán órákig díszíti Szolnok utcáit. Áltathatnak, hogy jelenleg nem ez Szolnok legnagyobb problémája. Én meg azzal áltatnék, hogy ezeket az állapotokat fel lehetne számolni, amitől Szolnok máris picit jobb hely lehetne.
Szolnok másfél évszázaddal ezelőtt lett megyeszékhely. Ám ezen kívül is van/lenne mit ünnepelni, amit mutat, hogy ebbe a részbe csak a 100 évnél régebbi, kerek évfordulók fértek be.
A néhai Mezőgép előtti zebra gát felőli oldalán tátongó lyuk lehetne akár az állami közútkezelőé is, hiszen országos főutat keresztező gyalogátkelőnél tátong. Persze lehet a városé is, hiszen egy belterületi „járdán” van a folytonossági hiány. Esetleg azokhoz a közműcégekhez is tartozhat, amelyeknek a vezetékei a sózás vagy a rossz minőségű beton miatt egy ideje fedetlenek. Vagyis mindenkié, tehát senkié. Baleset esetén ki lenne a felelős? Szolnokra is ráférne már a „Járókelő”!
Abban nem vagyok biztos, hogy Szolnok utolsó konflisa látható ezen a képen, az azonban bizonyos, hogy a fogat a vasútállomástól a centrum felé indult az akkori Beloiannisz utca végén.
Van abban némi keserű áthallás, ahogy magára maradt Simon Ferenc Ápolónő gyermekkel című alkotása az egykori Abonyi úti iskola udvarán, ahová húsz éve helyezték át, 42 éves korában.
Tévedtem. Szolnoknál nem 1909. március 15-én ívelt át utoljára fa közúti híd a Tiszán, hanem 1945 nyarától talán 1946 első feléig. A „szép Tisza-híd” romeltakarítási fotói igazolják ezt.
