Kátay Endre Jászai- és Aase-díjas, Bodex-gyűrűvel kitüntetett egykori szolnoki színész február 23-án lenne 100 éves. Ötvenhárom színházi évéből tizennégyet a Szigligetiben töltött.
A szolnoki Nerfeld Ferenc Bankháza a múlt század húszas éveiben élte fénykorát. A minden bizonnyal helyi Ivanovits György 1921-ben lett a bank ügyfele, ám betétjét soha nem vette fel.
Ma már közhely, de számomra akkor is elfogadhatatlan, hogy egy választási kampányba minden (is) belefér. Tudom, lesz ez még ennél is rosszabb. Sok minden az én/a mi kontónkra megy.
Hol ment félre a Beléd estem? Előbb lett pénz, mint elkészült a forgatókönyv? Sokat akart a szarka? Pedig az alapötlet jó volt, a színészek kiválóak, a Beléd estem mégis vállalhatatlan.
A Szapáry utcát 1911 előtt megörökítő képeslapot biztos, hogy Szolnokon postázták, így különösen érdekes, milyen épülő szállodáról lehet szó, aminek még csak a kertjében lehet táncolni.
Ezt az öt szolnoki képes anzikszot egészen biztos, hogy a második világháború éveiben állították össze korábbi fotókból, miként az is, hogy a Kocséron élő úrleánynak 1945 után küldték el.
Ha nem lenne felirat ezen a lapon, nehezen találnánk ki, hogy mit is örökített meg Bakos István a 19. század végén. A nem túl jelentősnek tűnő épületek akár egy vasútállomás vagy kaszárnya is lehetne. Pedig hivatalosan Jász-Nagykun-Szolnok vármegye I. Ferencz József Közkórháza.
Mit kezdhetett volna vele? Mármint a fittneszgépet vásárló, azt hazacipelő, tiszta otthonában felállító, a felesleges csomagolással szembesülő szolnoki. Időigényes edzésprogram lett volna a dobozt feldarabolni és hulladékudvarba vinni. Ebben az egyébként is szemetes, rendetlen városban az utcán jó helyen lesz – gondolhatta a szolnoki közterületek állapotán minden bizonnyal háborgó házisportoló. És bízhatott benne, hogy a köz költségén eltűnik a szemete. Miért ne, ha így is lehet?
Szolnok lakossága bő évtized alatt érte el újra a második világháború előttit. Talán ennek is volt köszönhető, hogy komoly lakáskrízis csak az ötvenes évek második felétől volt a városban.
Ránk is ránk férne valaki, aki a gyűlölködés helyett az összetartozásról „szól”, aki egy aprócska nép fiaként egy kontinenséért áll ki. Még akkor is, ha egy ilyen esemény nekünk csak álom.
Mit kezdhetett volna vele? Mármint a fittneszgépet vásárló, azt hazacipelő, tiszta otthonában felállító, a felesleges csomagolással szembesülő szolnoki. Időigényes edzésprogram lett volna a dobozt feldarabolni és hulladékudvarba vinni. Ebben az egyébként is szemetes, rendetlen városban az utcán jó helyen lesz – gondolhatta a szolnoki közterületek állapotán minden bizonnyal háborgó házisportoló. És bízhatott benne, hogy a köz költségén eltűnik a szemete. Miért ne, ha így is lehet?
A szolnoki Nerfeld Ferenc Bankháza a múlt század húszas éveiben élte fénykorát. A minden bizonnyal helyi Ivanovits György 1921-ben lett a bank ügyfele, ám betétjét soha nem vette fel.
Hol ment félre a Beléd estem? Előbb lett pénz, mint elkészült a forgatókönyv? Sokat akart a szarka? Pedig az alapötlet jó volt, a színészek kiválóak, a Beléd estem mégis vállalhatatlan.
Dicső Dániel harmadszor rendez Szolnokon, ezúttal is „filmklasszikust” állít színpadra. A Főfőnök premierje előtt a felkéréstől a bemutatóig tartó folyamatról is beszélgettünk.
A Kossuth téri dohánybolthoz a szökőkúton keresztül autóval érkezni, majd a forgalom elől elvileg elzárt területen vészvillogóval várakozni, az a kategória, amire már alig vannak szavak.
Aki a két ünnep között nyit cukrászdát, ráadásul olyasmit hoz Szolnokra, ami nem megszokott, és a Szapáry útban fantáziát lát, az megérdemli, hogy esélyt adjunk neki. Ez a remény szigete.
Olyan országban szeretnék élni, ahol a helyi demokrácia születésnapján a kormány azt hirdeti, hogy akár a reklámjukat is megkérdőjelezheted, lehetsz bármilyen, szükség van rád.
Ma már közhely, de számomra akkor is elfogadhatatlan, hogy egy választási kampányba minden (is) belefér. Tudom, lesz ez még ennél is rosszabb. Sok minden az én/a mi kontónkra megy.
Kátay Endre Jászai- és Aase-díjas, Bodex-gyűrűvel kitüntetett egykori szolnoki színész február 23-án lenne 100 éves. Ötvenhárom színházi évéből tizennégyet a Szigligetiben töltött.
Mit kezdhetett volna vele? Mármint a fittneszgépet vásárló, azt hazacipelő, tiszta otthonában felállító, a felesleges csomagolással szembesülő szolnoki. Időigényes edzésprogram lett volna a dobozt feldarabolni és hulladékudvarba vinni. Ebben az egyébként is szemetes, rendetlen városban az utcán jó helyen lesz – gondolhatta a szolnoki közterületek állapotán minden bizonnyal háborgó házisportoló. És bízhatott benne, hogy a köz költségén eltűnik a szemete. Miért ne, ha így is lehet?
Azt feltételezem, hogy ez Szigeti Henrik egyik első fotója, amit a Kereskedelmi Bank második emeletére költöztetett műtermének ablakából készített. Igen, Szolnokon járunk, valamikor 1907 táján. A képen az akkori Gorove utca és a Kossuth tér látható. A Városháza tornyai, kupolái a leginkább felismerhetőek.
Nem tudom, kinek az ötlete, de nálam célt ért. Mosolyogtam, jó kedvem lett. Nem ismerem az alkotókat, de közéjük fogok tartozni. Nem hivatalos szobor, de most Szolnok legszebb alkotása.
Éppen fél évszázada állították fel a Dr. Sebestény Gyula körút és a Városmajor - 1990-ig Vörös Csillag - út kereszteződésében, az ABC előtti üres területen, az egymásnak háttal álló, összekapaszkodó három gyermeket ábrázoló mészkőalkotást. Zugló ajándéka a 900 éves Szolnoknak.
Szomorú, búsuló, merengő, bánkódó vagy ülő jelzővel is illetett szolnoki Krisztus-szobor 2023-ban nemcsak picit odébb került, de megszabadult festésétől és a szemét is felnyitotta. Két évvel a felújítása után a körülötte lévő terecske nevet is kapott, így talán van remény a következő évszázadokra is.
Az Eötvös téren 1895 óta működik artézi kút, amit 1983-ban felújítottak, kifolyóját pedig 1999-ben teljesen átépítettek. Ez utóbbi beavatkozásnak köszönhetően telepedett a kút tetejére az Ilauszky Tamás által faragott, csőrét a szárnya alá dugó pelikán. Két egykori képviselő adománya révén.
