Egy tanár hadifogolynaplója

Tálas László, a Szolnok TV főszerkesztője a legutóbbi Tárgy-eset című podcast felvétele után mesélt egy könyvről, amit egy volt szolnoki középiskolai tanár írt az első világháborús hadifogságáról. Hozzátéve, hogy emlékei szerint a tanár úr úgy élte túl a négy éves megpróbáltatásokat, hogy a fogságot egyfajta tanulmányútnak fogtak fel. Egykori történelem-földrajz szakosként azonnal felkeltette az érdeklődésemet az addig még hallomásból sem ismert könyv, aminek pontos címére Laci már nem emlékezett, csak arra, hogy Szabó István, a Damjanich múzeum egykori néprajzosa szerkesztette, és zöld volt a borítója. Nem bírtam megállni, hogy a Verseghy Könyvtárban ennyi információ birtokában nem kérdezzek rá, és nem csalódtam: Vona-Gődér Krisztina tíz percen belül kezembe nyomta Szabó István Valahol Oroszországban... című, Egy szolnoki hadifogoly első világháborús feljegyzései alcímű, Debrecenben 1992-ben a Folklór és Etnográfia sorozat 62. részeként megjelent kiadványt. Azaz Winter András, a Verseghy Ferenc gimnázium tanárai közép 1911-ben belépett, és onnan 1946-ban nyugdíjba vonuló pedagógusának hadifogolynaplóját.

Mint az aprócska kötet - minden bizonnyal Szabó István által írt - bevezetőjében olvasható, az 1883-ban Mezőcsáton született Winter András 1907-ben szerzett természetrajz-földrajz szakos tanári diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen, és az 1911/12-es tanévben került Szolnokra, az akkor még polgári fiú gimnáziumba. Tanári működésének lenyomatai a gimnázium évkönyveiben is megtalálhatók, amelyek közül az előszó szerzője annak az osztálykirándulásnak a leírásából is idéz, amit Winter András a növendékeivel Bécsben tett, éppen trónörökös meggyilkolásakor. Innen kezdve tulajdonképpen a naplója alapján követhetjük nyomon sorsát az önkéntes bevonulásától, az első két év leginkább még harcok nélküli katonáskodásán át, az 1916. júliusi fogságba esésével induló hadifogságáig, ami 1920. december 24-én érté véget, amikor is hazaért Szolnokra. A szöveget olvasva persze nyilvánvaló, hogy néhány helyen a háború után még belenyúlt a tanár úr, ugyanakkor nemcsak elképesztően szemléletes látlelet a hadifogságról, hanem a maga nemében szórakoztató útleírás is.

Merthogy Winter András a négy és fél éves fogságát, benne több tízezer kilométeres utazását - leginkább vonaton, hazafelé pedig részben hajón - a világra nyitott, tanult emberként élhette meg. Legalábbis erről tanúskodnak feljegyzései. Amelyek között nagyon jó földrajzi megfigyelések vannak, legyen szó éghajlatról, vízrajzról vagy éppen a szeme elé táruló tájról és kőzetekről. Nem kevésbé érdekesek a néprajzi feljegyzései, merthogy többször is volt alkalma Szibéria és Mongólia különböző tájain a helyiek között vendégeskedni, így kitűnő leírásokat közöl bő száz évvel ezelőtt élt népek ruházatáról, lakáskörülményeiről és eszközeiről. Mindezek mellett pedig ott vannak biológiai megfigyelései, amit úgy tűnik, gyűjtőmunkával is kiegészített. Ez pedig arra utal, talán egyetlen percre sem adta fel a reményt, hogy hazajön és diákjainak elmondhatja mindazt, amit sokezer kilométerre tapasztalt. Egyszerűen száz évvel később is lenyűgözők a mondatai, arról nem is beszélve, hogy ezekkel szobrot állít a valódi tanárnak, aki minden körülmények között tanulni akar, a talán még meg sem született diákjai javára is.

Mindezek mellett szinte eltörpülnek a magáról a fogságról szóló feljegyzések. Bár érdekes képet fest például a tisztek és a legénységi állomány helyzetében tapasztalható különbségekről. Nem kevésbé csodálkoztam a foglyok szabad mozgására, munkavállalására, önellátására vonatkozó részeken. Azon pedig tényleg meglepődtem, hogy 1916-ban egy magyar arisztokrata nő utazott Szibériába a hadifoglyokat segíteni, később pedig leginkább a svéd nagykövetre támaszkodhattak az elhurcoltak. Az pedig igazi kuriózum, amikor a bolsevik forradalomról meg az azt követő polgárháború zavaros viszonyairól ír. Tényleg letehetetlenül.

Pedig sajnos már a kilencvenes évek elején is vállalhatatlan nyomdai minőségben jelent meg Winter András naplója. Nincs kétségem, hogy az egyetemekre már akkor is jellemző pénzhiány miatt a lehető legvékonyabb kötetre volt csak keret, így fájdalmasan aprók és sűrűek lettek a betűk. Ugyancsak a pénzszűkének eshettek áldozatul a különböző rajzok és képek is, amelyek így egy rossz fénymásoló szintjén maradtak az utókorra. Viszont nagyon jól van jegyzetelve a kiadvány, bár tegyük hozzá három évtized távlatából, hogy ma már sokkal több mindent kellene megmagyarázni. És ez nem is lenne baj.

Winter András hadifogoly-naplója szerintem újbóli kiadásért kiált. Érdemes lenne újraszerkeszteni, további lábjegyzetekkel ellátni, és nagyon jól áttekinthetően betördelni. Plusz, a magam részéről térképrészletekkel is kiegészíteném, mert nagyon szórakoztató nyomon követni, hogy éppen merre járt vagy tartózkodott a néhai szolnoki tanár 1916 és 1920 között. Csak hát nem könnyű úgy olvasni, hogy közben a régi földrajzi nevek mai megfelelőjének felkutatása után a Googlemaps-on próbál az ember Winter András nyomába eredni. Nem könnyű, de fokozza az élményt. Hálás vagyok, hogy egy teljesen máshonnan indult beszélgetés folyományaként kezembe került ez a 32 éve megjelent, bő 100 éves élményeket felelevenítő könyv.