Két srác és a MÁV

Szóval hol a vonat, amiről sehol, semmi információ, egyszerűen csak eltűnt. Először nem értettem, miért tőlem kérdezik. De előbújt belőlem az önkéntesrendőr, és jeleztem, hogy a hiányzó vonatról semmit nem tudok, viszont a peronon cigarettázás fejenként nyolcezer forint lesz. Azonnal elkezdték a cigijük végét lepöckölni, miközben erősködtek, hogy akkor mondjam meg, hová lett a megszokott vonatjuk. Ekkor esett le, hogy a kék kabátom, és a figyelmeztetésem miatt tényleg azt hiszik rólam, hogy vasutas vagyok. Kiröhögtem magam.

Elővettem a telefonom és a MÁV applikációjában elkezdtem keresgélni a minden óra tizenötkor érkező vonatot, ami a vasúttársaság ütemes menetrendjének köszönhetően már akkor is negyedkor érkezett Szolnokra, amikor még zónázónak vagy sima személynek hívták. Az IC előtt járt, így, ha a drágább vonat késett, volt valami alternatívám. Az applikációból is eltűnt a negyedkor Debrecen felől érkező járat. Nagyjából itt tartottam, amikor egy harmadik srác lépett hozzánk, hogy hol a vonat, amivel edzésre szokott járni Ceglédre. Önkéntes MÁV-információvá alakultam, és nagyjából annyit tudtam mondani, mint a legtöbb MÁV alkalmazott, akik leginkább ugyanonnan tájékozódnak, mint az utasok: az a vonat eltűnt, szerintem fél órával későbbre tették. Legalábbis a menetrendből úgy tűnik.

Ez volt az a pillanat, amikor átsuhant az agyamon, hogy akkor akár egy pofont is kaphatok. A három srác ugyanis felháborodott a szavaimon, és azt kérdezgették, hogy ezt így lehet? Nekik nem szólt senki, nem tájékoztatta őket senki, most se mond nekik senki, semmit. Hát az egyszerű emberekkel bármit meg lehet tenni? Azt hiszem, cifrákat nem mondtak, pedig láthatóan idegesek voltak. Annyival tudtam őket vigasztalni, amivel mostanában magamat is szoktam, hogy de legalább még járnak vonatok, és az egyik majd valamikor oda visz, ahová jegyet váltottunk. Lehet, hogy mégis mondtak cifrákat? Miközben azt kérdezgették, hogy akkor most mit csináljanak? Főleg, hogy előző nap reggel késtek el, mert akkor meg valami gázolás miatt nem jártak a vonatok.

Nézegettem a MÁV applikációt, de csak az IC-t tudtam javasolni, vagy a későbbi vonatot. Ekkor megkérdezték, hol lehetne mégis rágyújtani. Ha kicsit odább mennek, ott már lehet? Kicsit távolabb két sárgamellényes, hosszúnyelű kalapácsot lóbáló vasutas ácsorgott, talán nekik sem szóltak, hogy negyedkor arra a peronra nem érkezik vonat. Talán ők is idegesek voltak emiatt, mindenesetre dohányoztak. Nem akarok hazudni, mert nem esküdnék meg rá, hogy ebben a pillanatban mondta-e be a hangosbemondó, hogy a vonatokon és a vasútállomások területén dohányozni tilos, avagy csak elképzeltem, milyen vicces lenne, ha éppen akkor hangozna ez el. Kínomban felnevettem, és intettem a srácoknak, hogy menjünk a peronon távolabb a padoktól. Rágyújtottak, csak aztán folytattuk a beszélgetést.

Kiderült, hogy Cegléd mellett laknak, ahová egy másik vonattal kellene tovább utazniuk, amit jó eséllyel le fognak késni, így majd csak egy órával később, azaz fél öt körül érnek haza. És akkor már éppen tizenkét órája lesznek ébren. Mert ahhoz, hogy reggel fél nyolcra Szolnokon legyenek, fél ötkor kell kelni, bringával húsz perc alatt kitekerni az állomásra, ott felszállni az egyik vonatra, majd Cegléden a másikra. Ha működik a MÁV, általában becsöngetésre a tanteremben vannak, de ez a ritkább. Elszégyelltem magam. Fél ötkor kelnek, hogy tanulhassanak, én meg a cigaretta miatt cseszegettem őket. Ráadásul kiköszönt belőlem a hülye felnőtt, és még az ebédről is kérdeztem őket. Amire persze nincs idejük, vagy legalábbis eddig nem volt, mert óra után futniuk kellett ahhoz a vonathoz, ami ugye már nincs. Hétközben péksüteményen élnek.

Kíváncsi lettem, miért hoznak ekkora áldozatot. Addig se volt rossz kedvük, de hát tizenöt-tizenhat évesek lehettek. Ám rá tudtak tenni egy lapáttal, azonnal kivirultak, és széles mosollyal magyarázták, hogy autószerelők lesznek. És a szolnoki iskola volt hozzájuk a legközelebb. Ami nem rossz, de nem is a legjobb, mert vannak tanárok, akiknek az óráján csak kártyáznak, ám őket ez nem zavarja, mert amit csak lehet, megtanulnak. Nem a vizsgák miatt, hanem mert autószerelők akarnak lenni, nyomták meg újra a szakma nevét. Autószerelők! De nem ám szakszervízben, hanem kis maszek műhelyben, már meg is van, hol.

Szentimentális vagyok, de itt már majdnem sírtam. Két fiatalember, akik hajnali fél ötkor kelnek, hogy majd autószerelők lehessenek, olyan kis műhelyekben, ahová a legszívesebben én is hordom az autómat. Van remény. Már, ha nem unnak rá a hülye felnőttek által működtetett államvasutak packázására.

Tíz perc késéssel befutott a Cegléden át Pestre tartó IC. Mit tegyenek? Szabálytalankodásra bíztatni fiatalokat megvetendő dolog. Úgyhogy vessenek meg! Mondtam nekik, hogy mire az IC Szolnokra ér, addigra a kalauzok a hátsó, első osztályú kocsiban szoktak lenni, tehát szálljanak a mozdony mögé, és bízzanak benne, hogy Ceglédig nem ér oda újra az az egy szem kalauz. Néztem, ahogy szaladtak a vonat eleje felé. És szurkoltam nekik. Győzzék le a MÁV-ot! Aztán meg majd azt a sok felnőttet, akik nem képesek normálisan tájékoztatni, vasúttársaságot működtetni, oktatni. Még van remény. Én legalábbis bízom az ilyen srácokban, hogy egyszer telel lesz a hócipőjük, és rendet raknak apáik, nagyapáik kuplerájában. Mert akkor apáiknak és nagyapáiknak is lenne még esélye egy picit normálisan élni. Hajrá srácok! Miattunk is.