A középkorú öltönyös férfi idegesen forgatta kólás poharát a Tünde cukrászda asztalánál. Kényelmetlenül fészkelődött a szűk széken, és ha éppen nem a sötét lét bámult, akkor a hatalmas ablakokon keresztül a Szapáry utca forgalmat nézte. A bejárati ajtó minden nyílására összerezzent.

Középkorú hölgy érkezett. Nem ment be a nagyterembe, csak az előtérben álló süteményespulthoz lépett. A két felszolgáló abban a pillanatban ott termet.

– Tényleg a Zolika halt meg? – kérdezte egyikőjük, cseppet sem palástolva pletykára éhes kíváncsiságát, és mit sem törődve azzal, hogy más is hallhatja a beszélgetésüket. – Elég gyorsan elment a mentő. A halottaskocsi meg csak délben jött. Mi a francot csináltak ilyen sokáig a rendőrök?

– Mit? – horkant föl a kosztümös hölgy, aki láthatóan nem először elegyedett bizalmas beszélgetésbe a pincérekkel. – Szöszmötöltek és kávét ittak helyszínelés címén. Meg beszélgettek a Csabival, a főnökkel. Aztán megjött a vezérigazgató úr, annak is megmutatták azt a szegény fiút. Egész délelőtt ki se jöhettünk az irodákból, csak a jövés-menést hallottuk.

– És kihallgattak benneteket?

– Ugyan. Csak az Editet meg a kolléganőjét, akikkel egy szobában dolgozott a Zolika. Az Edit az teljesen odavan. Ő találta meg. Tudjátok, annak idején ő könyörgött a Csabinak, hogy a főnök véglegesítse a Zolikát, amikor lejárt a gyakorlati ideje. A többiek már akkor is mondták, hogy nem véletlenül protezsálta. Volt ott valami kis érzelem is a háttérben.

– Itt meg már azt mesélte, hogy meg tudná ölni – vágott közbe a felszolgáló, mire azonnal megdermedt a levegő. A kosztümös hölgy és a másik felszolgáló kérdőn nézett a harmadikra, aki hebegni kezdett. – Már nem úgy értem. Hanem értitek. Az utóbbi hetekben már nagyon utálta.

– Lehet, hogy véget ért a kis kalandjuk – mondta fölényesen a kosztümös hölgy. – Na, egy a lényeg drágáim, a Zolika hanyatt esett és vége lett. Kitörte a nyakát…

Fiatal lány tépte fel a cukrászda ajtaját, és a három nőre ügyet se vetve, feldúltan viharzott az öltönyös férfi asztalához. A férfi felugrott, láthatóan próbálta arcon csókolni a fiatal lányt, aki azonban idegesen eltolta magától, és kabátját le se véve huppant le a székre.

– Muszáj volt pont ide hívnod? Te is tudod már, hogy mi történt. Legalább egy kis együttérzés lehetne benned. Tudom, hogy utáltad Zoltánt, és megőrjített, hogy vele jártam, de akkor se lehetsz ilyen érzéketlen, hogy pont az irodájával szemben akarod velem közölni, hogy meghalt – adta ki egyetlen szuszra magából a lány. – Egyáltalán honnan tudsz róla?

– És te? – kérdezte halkan a férfi, aki zavartan nézett a terem bejárata felé, ahonnan leplezetlen kíváncsisággal bámult feléjük a két pincér és a kosztümös hölgy.

– Ugye semmi közöd nincs hozzá? – csattant fel a lány, és könyörgő, kérdő szemmel nézett a szomorú szemű férfira. – Nem gyűlölhetted annyira, mint az utóbbi két hétben én. Apa! Ugye, semmi közöd nincs Zoltán halálához? – csapott az asztalra, majd zokogva a férfi vállára borult.