– Huszonhárom és fél éve nem jártam Szolnokon. Ez az utca is Tanácsköztársaság volt még akkor – mondta némi szomorúsággal a hangjában Ványai, miközben Anna és Csongor között lépkedett a Közgé előtt. – Elvisz valaki a Ságvári körúti bankhoz?
– A tettes mindig visszatér a helyszínre – jelentette ki hivatalos hangon Gerzson, és már nyitotta is szolgálati autóját, aminek műszerfalán egy tetőre rakható kék villogó pihent. Ványai és Anna is ült be mellé.
– Egyre több jel utal arra Bandika, hogy valóban külföldön töltötted az elmúlt éveket, de ezt a bankrablást még mindig nem hiszem – mondta Gerzson, és az egykori bábaképző mellől kikanyarodott a Baross útra. – Kezdjük azzal, hogy miként jutottál be az épületbe?
– Ahol az Árkád és a bank épülete összeér, van egy szinte sehonnan sem látható kis világítóudvar. Annak idején csináltak hozzá egy kis bejáratot, de csak furmányosan lehet megközelíteni. Onnan pedig egy elfelejtett ablakon át lehetett bemászni a bankba, igaz, egy elfalazott folyosóra. Annak a vége viszont már egy olyan terembe vezetett, ahol akkor a pénz egy részét tárolták.
– És te honnan szereztél tudomást erről a bejáratról? – Tette fel a következő kérdést a füredi rendőrkapitány, miközben az Eötvös téri körforgalomhoz értek az autóval.
– Most kihallgatod? – Villant Anna szeme a visszapillantó tükörben.
– Itt régen egy lámpás kereszteződés volt. A víztorony viszont akkor is így nézett ki. Megvárják, amíg összedől?
– Megvehetted volna abból a sok pénzből – húzódott a hátsó ülésről a két férfihoz közelebb Anna. – Vagy mindet elszórtad?
– Én kezdtem a vallatást. Szóval, honnan tudtad, hogy ott kell bemenni a bankba?
– Még a kéményseprőknél volt egy Gyula nevű kollégám, aki abban a házban nőtt fel, ami régen az Árkád helyén állt. Mi is volt a neve? Nézd, a mentőállomás is megvan. De hol állnak a mentők?
– Az, most nem lényeges. Folytasd!
– Mit? Ja! Szóval ez a Gyula nemcsak ott nőtt fel, és állítása szerint a környék valamennyi házának a titkát meg a zegzugait ismerte, de az Árkád építésén is dolgozott. Vele voltam párban kéményseprő, és munkaidőben meg műszak után is elég sok kocsmát fel kellett vele keresnem. Az első pohár után pedig elkezdett mesélni, és be nem állt a szája. Többször beszélt arról, hogy a bank és az Árkád közé az utolsó pillanatba építették be azt a világítóudvart. Részben, mert féltek, hogy újra leég az egész, részben meg úgy tervezték, hogy néhány kéményt azon keresztül lehet majd megközelíteni. Gyula szerint, mivel nem került rá a tervekre, csak azok tudtak róla, akik építették. Így például ő.
– Él még ez az ember? – Kérdezte Gerzson, miközben a Petőfi úti zebránál gyalogosokat engedett át.
– Atya ég, ez a ház mindjárt összedől. Pedig a Gyula is itt lakott. Ugyanaz volt a neve, mint annak az öreg edzőnek a Damiban. Tudjátok, aki mindig hátul összekulcsolt kézzel járkált a parton. Emlékeztek?
– Hasznos – mondta Anna.
– Szóval Hasznos Gyula él még?
– Ki az a Hasznos Gyula? – Nézett Ványai a kormánynál ülő egykori osztálytársára.
– Te tulok, a Kápolna utca sarkán lévő ház neve volt ugyanaz, mint az olimpikoné – mosolygott Anna a hátsó ülésen.
– Jól van már! Bejárós voltam. De mi lett ezzel a Gyulával? Ő mutatta meg, hogy hol juthatsz be a bankba?
– A fenét. A rablás előtt pár héttel meghalt.
– Miattad? – Lendült előre Anna, miután Gerzson a gáz helyett a fékre lépett.
– Ő az egyik halott?