Nem csodálkoznék, ha Tom Hanks felháborodott levélben fordulna a magyar kulturális kormányzathoz, hogy vagy az ő főszereplésével 1984-ben készült amerikai filmnek a magyar címét, vagy Szente Vajk mozgóképkockáinak megnevezését változtassák meg, mert még a bő negyven éve megdöglött szamár emléke is többet érdemel. Persze azon se lepődnék meg, ha Rózsa Gábor és Virsinszki Zoltán napok óta pezsgőzne, mert az általuk 2023-ban elkövetett Legénybúcsú Extra című valamit Szente Vajknak úgy sikerült alul múlnia, hogy moziban elkövetett fényjátékok sora ékelődik a két „alkotás” közé. Nem szeretném túlragozni a dolgot, de minden bizonnyal nemcsak 2025 leginkább vállalhatatlan, moziban mutogatott „élménye” született meg, de nehéz lesz a magyar mozi száz évében „versenytársat” találni. Szente Vajk Legénybúcsúja vállalhatatlan, felháborító, primitív visszaélés a hatalomhoz való dörgölőzéssel.

Ragozzuk! A történet lehet, hogy színpadon működik – én még nem láttam és gyanítom, most már nem is fogom –, de moziban biztosan nem. És nem azért, mert onnantól kezdve irreális, hogy két fiatal magyar orvos 56 milliót pár perc alatt elpókerezhet, hanem amiatt, hogy csak messziről ugatja a szerző a Ray Cooney írta bohózatok mintázatát, csak sületlen hülyeségek és kínos poénok durrogtatását tudta elkövetni forgatókönyv gyanánt. Hogy itt mennyire nincs semmi látnivaló, jól mutatja a képkockák végére illesztett, teljesen indokolatlan zenés-táncos mulatság, illetve a szereplők által monologizált összefoglaló, ha nem értenénk, mi a frász történt ebben a fényvisszaverésen alapuló játszadozásban. Elképesztő! Megalázó a nézőnek és a színészeknek is.

Szó se róla, a két főszereplő – Embert Márk és Fehér Tibor – küzd a színészi becsületéért, mert az itt kevés, hogy „van az a pénz, amiért korpás az ember haja”. Az RTL Klub beszállása miatt érthető Csuja Imre indokolatlan feltűnése is. A Játékszín pedig minden bizonnyal így tudott tizenharmadik havi fizetést adni a Szente Vajk darab színpadi szereplőinek, Korda Gyuri bácsi meg talán promóciós céllal lett kamera elé helyezve. A producerek személyével, a nemzet gázszerelőjének nevelt lányával pedig ne is foglalkozzunk! Maradjunk annyiban, hogy a magyar filmes producerség és a közbeszerzésen nyert beruházások kivitelezése sok hasonlóságot mutat. Már, ami a közpénz jelleg és magának a pénznek az eltűnését illeti.

Szente Vajk Legénybúcsújával kapcsolatban tulajdonképpen semmit sem értek. Ezt miért kellett megcsinálni? Nem járt volna jobban a néző és a stáb is, ha a gyártók szimplán hazaviszik a pénzt, és nem fárasztanak másokat a hülyeségükkel. Több is veszett már Mohácsnál! A vágó és a világosító amúgy se sokat dolgozott, vagy ha igen, akkor a jövőben mással kellene foglalkozniuk. Miként az egykor jobb sorsra érdemes Szente Vajknak is. Kapott már egy hatalmas színházat, az nem elég? Miért kell a maradék reputációját, szakmai hitelességét ilyesmivel legyalulni? Ha szimplán csak piaci alapon, egyetlen adóforint vagy közpénz nélkül, a saját vagyonát és magáncégek már leadózott nyereségét kockáztatná, nem érdekelne, de annyi jó dolgot lehetett volna ennek a moziba mutogatott időrablásnak az árából csinálni. Már, ha nem a kontraszelekció ül ismét tort a magyar kultúra romjai felett.