2025.10.14. (kedd)

Zolika üzen

Zolika üzen

Dátum:

- Basszus, a feje! - Kiáltott a részeg pincérlány, miközben bizonytalan lépéseket tett a földre zuhant két férfi felé.

- Bán Béla! - Sikított Edit, az imént felugró rendőr által rátolt paraván, illetve a pincérlány felé taszította asztal és a széke fogságában vergődve.

- Rendőrgyilkos! - Üvöltötte Zita, aki először hajolt a rendőrön fekvő Bán Béla fölé.

– Basszus, a feje! – Kiáltott a részeg pincérlány, miközben bizonytalan lépéseket tett a földre zuhant két férfi felé.

– Bán Béla! – Sikított Edit, az imént felugró rendőr által rátolt paraván, illetve a pincérlány felé taszította asztal és a széke fogságában vergődve.

– Rendőrgyilkos! – Üvöltötte Zita, aki először hajolt a rendőrön fekvő Bán Béla fölé.

– Ő is meghalt? – Kérdezte lekonyult szájjal a pincérlány a fiatal közlekedési rendőr mellé térdelve, akiről Bán Béla éppen lassan legurult. – Hogy lehet valaki, ekkora balek, hogy ugyanabban a kocsmában, két egymást követő napon hanyatt essen?

– Dehogy halt meg – kúszott a rendőr fejéhez a férfi. Először a mellkasára hajtotta a fejét, majd a szájához tartotta az arcát, hogy érezhesse a légzését.

Az egymáshoz simuló két férfitestről valóban mást is lehetett gondolni. Először Edit kezdett nevetni, miután nagy nehezen kihámozta magát a bútorok fogságából. Előbb a két férfira nézett, majd a mellettük sírdogáló csapzott pincérlányra, végül a teljesen elképedt Zitára, aki teljesen elvesztette határozottságát. Bán Béla feltérdelt, körbenézett, és zavarában ő is nevetni kezdett.

– Akkor azt hiszem, felkelnék – szólalt meg ekkor a kiterült rendőr, ami ugyan nem volt nagy poén, de a másik két nőből is előcsalta a röhögést. A fiatal rendőr felült, majd térdre fordult, ránézett a körülötte állókra, és ő sem tudta visszatartani a nevetését. Rázkódva próbálta folytatni: – Azt hiszem, néhány dolgot tisztáznunk…

De nem tudta befejezni, mert a pincérlány újra felsikított, és olyan hevesen ugrott a felállni készülő fiatalember nyakába, hogy elvesztette az egyensúlyát, és ezúttal ő temette maga alá Bán Bélát. Az eséstől előbb a pincérlány és László arca koppant össze, majd a fiatal rendőr hátracsukló feje csapódott neki Bán Béla orrának, így amikor végre lemásztak egymástól, három vérző orrú ember ült a földön, a bepisilés lehetősége ellen keresztbefont lábakkal küzdő, előregörnyedve röhögő másik két nő előtt.

– Sejtettem, hogy ma még vér fog folyni – visította nevetve Zita, amitől Bán Béla röhögni, a pincérlány zokogni kezdett. A rendőr pedig faarccal az orrát próbálta törölgetni.

– Nem is kellenek a Csabáék, önállóan is el tudjuk tenni magunkat láb alól – kontrázott kicsorduló könnyeit törölgetve Edit.

– Egy órával ezelőtt még komoly üzletembernek gondoltam magam, most meg bevert orral ülök egy kocsma padlóján – rázkódott Bán Béla, amitől az orra vére a padlóra csöpögött.

– Nincs ezen, mit röhögni – szipogott a pincérlány. – Ha meglátja a főnök ezt a kuplerájt, ki fog rúgni.

– Zolika? – Fordult felé az orrát zsebkendőjével befogó rendőr, aki emiatt fejhangon folytatta. – Maga lenne a csoda, ha szegény még bármit tudna mondani – és belőle is újra előtört a röhögés, ami a többieknél csak olaj volt a tűzre.

Egyedül a pincérlány nem értette a poént, talán azért, mert ebben a pillanatban rezegni kezdett a kötényébe tett mobilja. Miközben a körülötte állók megállíthatatlanul röhögtek, nagy nehezen előkotorta a telefont, ránézett a kijelzőjére, majd holtsápadtan felsikított.

– Zolika üzent! „Ezt még megbánjátok szemetek” – olvasta fel a hirtelen támadt csendben a készülékére érkezett sms-t.

Előző cikk
Következő cikk

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

A Tiszába zuhant?

– Béla nincs meg – néztek egymásra sápadtan a tintakék ruhás brigádtagok az épülő Tisza-híd Liget felőli végénél, miután a régi szerkezet egy darabja hatalmas robajjal belezuhant a folyóba. – Az a marha elindult a túlpartra, mert valami szerszámot a Szabadság téren hagyott – igazította meg tintakék nadrágja kantárját Lajos, aki negyedik éve nemcsak együtt dolgozott az új híd építésén Bélával, de vele is lakott a munkásszállón. – Nem érhetett át! Mert azok a balfasz pestiek elcseszték a kötéseket.

A kivétel kérése

A Magyar Néphadseregben kezdtem kártyázni, egyáltalán kártyajátékokat játszani, ami addig kimaradtak az életemből. Gyorsan tanultam. Vagy rengeteg időnk volt. Az alapkiképzés után a laktanyától és a várostól is távoli, egy repülőteret kiszolgáló bázisra kerültem, ahol csak unatkozni lehetett volna, ha nem találjuk fel magunkat.

Ma is szeretik Bébét?

Ki lehetett B.B. és ki, aki annyira szerette, hogy ezt egy sárga falon, hatalmas fekete betűkkel ki is fejezte? Egyáltalán B. B. tudta, hogy neki szól az az üzenet? Vagy ma is él valahol, valaki, aki nem is sejti, hogy évtizedek óta tudjuk, hogy őt szeretik?

Milléri búcsú

Évekkel ezelőtt, amikor a gyerekek még háborogtak amiatt, hogy túl sok időt töltök kint a telken, azt mondogattam, ha majd meghalok, itt szórják szét a hamvaimat. Nem vettek komolyan, somolyogtak, legyintettek. Ma már könyörgök, eszükbe ne jusson! Úgy akartam elmenni, hogy rendben hagytam a telket, de nem így lesz. Ma utoljára kijöttem a Millérre. Kijöttem? Kihoztak.