Helyettem kutatók ajándéka

Vallom, hogy szerintem a múlt kisebb-nagyobb eseményei könnyen a feledés homályába vesznek, ha azokkal a későbbiekben nem foglalkoznak objektivitásra törekvő - azaz forrásokat kutató, mindent több oldalról megvilágítani igyekvő - történészek. Miként számomra az is alapvetés, hogy hiába bármilyen tudós, bármennyire fontos és alapos kutatása, ha az nem kerül napvilágra, sőt, ha nem jut el a szélesebb nagyközönséghez. Azt pedig a tudós értelmiség szabadságának tekintem, hogy éppen mit választ kutatási területének, annak éppen melyik részével foglalkozik behatóbban, és arról mit publikál. Én, mint befogadó majd úgyis eldöntöm, hogy mi az, ami érdekel, valamiért fontos, sőt a későbbiekben netán hasznosítani is akarom.

Mindezek miatt tartom kiemelkedő jelentőségűnek, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár szolnoki tagintézménye immár 37. alkalommal jelentette meg Zounuk című évkönyvét, benne szűkebb hazánkról - Szolnok és a megye -, a szerkesztő által (Csönge Attila igazgató) érdekesnek ítélt és közlésre méltónak tartott dolgozatokkal.

Minden évben azt gondolom, hiánypótló kötet, és minden évben izgulok, nehogy valami szűklátókörű döntés ellehetetlenítse a folytatást.

A számomra friss Zounuk kötetet majdnem a közepén kezdtem olvasni, hiszen a Szolnok első írásos említésének 900. évfordulójához kötött hatalmas fejlesztések és beruházások megértéséhez rendkívül fontos mindaz, amiről Bagdi Róbert ír. A Szolnok, mint regionális központ az 1960-as évtizedben? című dolgozat ugyanis részben magyarázatul szolgál a városban megvalósított termelő és jóléti beruházások ide kerülésére, hiszen kiderül: nagyjából 1963-tól majd egy évtizeden át úgy tűnt, hogy az ország 9 regionális központjának egyike a város. "Az Alföld közepén fekvő Szolnokra a Tiszántúlról elvándorló népesség 'megállóhelyeként' számítottak." Sőt Győrrel, Nagykanizsával, Péccsel, Székesfehérvárral, Szegeddel, Debrecennel, Miskolccal és természetesen a fővárossal kerültünk egy szintre, amire azt hiszem, sem előtt, sem azóta nem volt példa. És miközben ezeket olvassa az ember, a szerzőnek köszönhetően burjánzanak a dolgozatban az olyan érdekes és hasznos információk, minthogy a hatvanas évek elején 233 (!) településről jártak Szolnokra dolgozni, vagy, hogy akkoriban a város lakosságának 40%-a nem itt született. Egy alig 15 oldalas munka, ami azt hiszem, az idei, jubileuminak nevezett év egyik origója kellene legyen.

Persze, az objektív történeti munkáknak mindig vannak szívfacsaró részei is, amikor például a "kisember" történelem által széttúrt életét tárják elénk. Szűcs Lajos Brassai Károlyról szóló írása pontosan ilyen, hiszen részletesen bemutatja az erdélyi származású, tanári pályáját ott kezdő, az első világháború után, az új határok miatt otthonából és katedrájáról elüldözött értelmiségi sorsát. Brassai Károly - akinek többek között a Verseghy gimnázium ma is használt címerét is köszönhetjük - 1920-ban Szolnokon talált új otthonra, és azon pedagógusok közé tartozott, aki nemcsak a katedrán jeleskedett, hiszen művészként is számon tarthatták. Nem véletlen, hogy 1940-ben bekövetkezett haláláról a helyi lapok - merthogy ilyenek is voltak még akkor - bőven megemlékeztek. Szűcs Lajos nemcsak alapos, de olvasmányosan is megírt munkája részben felvillantja a trianoni döntésből eredő személyes tragédiákat, részben pedig megérintheti mindazokat, akiknek felmenői Brassaihoz hasonlóan egy MÁV vagonban voltak kénytelenek új életet kezdeni szülőföldjüktől távol 1920 után.

És, ha mindezek után azt gondolnánk, hogy a történelem valami magasztos dolog, aminek menete elérhetetlen magasságú hivatalokban, nagy koponyák tanácskozásain dől el, akkor ajánlom mindenki figyelmébe Csönge Attila dolgozatát. Merthogy A politikai küzdelem különös terepe és eszköze: az államrendőrség 1945-46-ban Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében című munka plasztikusan mutatja be, hogy a nagypolitikából miként lesz helyi politika, helyben hogyan alakítják azt jellemtelen figurák, pitiáner ellentétek, az adott pillanatban fontosnak vélt vagy hazudott alkuk. A dolgozat olvasása közben néha nehéz volt eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen az ember, mert elképesztő - olykor vicclapok hasábjaira, máskor királydrámákba illő hősök - alakították Szolnok és környékének első hónapjait a második világháború után. Mindazoknak, akik ma is könnyen mondanak ítéletet a politikai oldalak különböző szereplőiről, kötelező olvasmánnyá kellene tenni Csönge Attila dolgozatát, és a végén megkérdezni: tanulunk a történelemből?

Nem elemezhetem végig a 37. Zounuk minden munkáját, de azért felhívnám a figyelmet Elek Györgynek a Berekfürdőn működő egykori Karcagi Üveggyár történetéről írt dolgozatára, számomra minden betűje újdonságot jelentett. Rendkívül érdekes Cseh Géza Ifj. Horthy Miklós kárpótlási kérelméről szóló, elvileg adatközlő, de nagyon sok feldolgozást és magyarázatot is tartalmazó írása, miként Vincze Farkas János időjárási adatokat felvonultató anyaga is. Sebők Balázs a szocialista Szolnok megye társadalomtörténetének tanulmányozásához összegyűjtött forrásközlései pedig a rendszerváltás előtti Néplap rövidebb írásaihoz szolgálnak magyarázatul. A szolnoki lakáskérdés, az egyházhoz való viszony vagy éppen az alkoholizmus problémájának tárgyalása a pártapparátusban nagyon szépen visszaköszön a korabeli napilapok hasábjain is. Azaz világossá válik, hogy a "fehér ház" témái miként csorogtak ki Szolnok utcáira.

Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, nem ugyanaz az érdeklődésünk. Éppen ezért engedtessék meg nekem, hogy a 37. Zounuk szerzőinek és létrehozóinak a magam részéről hálás legyek, mert mindazt a tudást, amit én pár óra olvasással megszerezhettem, és most már bármikor használhatok e szokásosnál vékonyabb kötet fellapozásával, azt ők hosszú hónapok vagy évek munkájával, kutatásával, írásával és szerkesztésével ajándékozták nekem, és mindenkinek, akit lázba hoz egy ilyen kötet.

(A cikket illusztráló képek korabeli képeslapok, nem szerepelnek a 37. Zounukban)