Ferrarimmal a villámban

Attól, hogy bemegyek egy Ferrari autószalonba, és ott szakértő szemmel nézegetem az autókat, sőt talán az eladóval is elbeszélgetek - aki nem fog kidobni, mert "ki tudja?" -, esetleg prospektusokat is bogarászok, majd pedig valamelyik közösségi felületre fotókat töltök fel a látogatásomról és az autókról, ugye még kicsi az esélye annak, hogy belátható időn belül a márka valamelyik típusának a tulajdonosa leszek. De tény, hogy az ilyen látogatásból nagyon népszerű közösségi médiás posztokat lehet csinálni, amik kattintásokat is hozhatnak, és nem kevesen lesznek közelebbi és távolabbi ismerőseim között, akik azon kezdenek gondolkodni, "vajon miből telik ennek ilyesmire". Mert az ő képzetükben a közösségi oldalaknak köszönhetően - meg, mert egyre többen feledkeznek meg az állítások ellenőrzéséről - ténnyé válik egy jól kommunikált terv vagy álom. És bizony az is előfordulhat, hogy a közösségi oldalak felületes olvasásából származó félinformációk - együtt láttak egy szép autóval, csak a nevemet és az autómárkát olvasták el - úgy kelnek majd szárnyra, hogy egyre többen kezdik tényként kezelni: egy vagy több Ferrari áll a garázsomban. Pedig (még) nem, de persze, soha ne mondd, hogy soha!

Mindezt azért tartom szükségesnek leírni, mert hátha így picit többen megértik: attól, hogy a képviselőtestület döntést hoz egy vagy több uniós pályázaton való elindulásról, miközben (mielőtt) pedig a képviselők teleszórják a különböző közösségi felületeket a pályázat által megvalósítható beruházásokról szóló képes, "magyarázó" beszámolókkal, attól sem a tervezett beruházások nincsenek még készen, sőt a megpályázott összeg sem biztos, hogy megérkezik hozzánk. Néha az az érzésem, hogy lassan másfél évtizede kicsúszott a lábunk alól a realitás talaja. Azt próbálják velünk elhitetni, nem kevés sikerrel, hogy egy álom vagy egy terv egyenlő annak megvalósulásával. De egyszer talán a gyerekeink vagy az unokáink még élhetnek olyan szerencsés országban, ahol az ilyen álmok és tervek kommunikációját csokorba szedik, és mint nagyon rossz, sőt káros példát, a választók, a politikusnak látszó szemfényvesztők saját településeinek lakóit, saját szomszédjait és ismerőseit becsapó példákat fogják citálni. Csak remélem, hogy ők már röhöghetnek ezeken, még akkor is, ha nekünk itt és most sírni kellene.

Átkeltek már az új Csáklya utcai hídon? Pedig láttak róla képeket. Sőt, talán határidőket is hallottak, amikből azóta múlt idő lett. Nem tudják véletlenül, elkészült már a szolnoki citromsavgyár, aminek szenzációját az elmúlt másfél évtizedben évente bejelentették? Nem akarok álszentnek tűnni, csak a kérdés kedvéért: a szolnoki vasútállomás rekonstrukciója 2016-ra elkészült? És olyan csodálatos lett, mint a sokszor bemutatott képeken? Ugye 2021. május elsején senki se ment ki a Tiszaligetbe, hogy strandbelépőt vegyen? És tavaly se próbálkozott senki ilyesmivel? Pedig hányszor hallottuk a terveket meg az álmokat tényként, sikerként, politikai és választási csaliként elsütni. Illik ide az a szó, hogy parasztvakítás? Nem. Mert nem tekinteném magamat és önöket sem pejoratív értelemben földművesnek. Csak egy átverni próbált szolnokinak, városlakónak és választópolgárnak.

Attól még, hogy kinézek magamnak egy nagyon szép, panorámás telket, elmondom az ismerőseimnek, hogy meg szeretném vásárolni, talán még szelfizek is az ottani panorámával, sőt néhány tervrajzot is feldobok a közösségi oldalakra arról, milyen házat képzelek az ingatlanra, még nem lakok abban a megálmodott, sokat tervezgetett házban. Sőt, még akkor sem jelenthetem ki, hogy megvalósítottam azt az álmot, ha már rakom össze a pénzt a telek foglalózására, járom a bankokat mindenféle hitelekért, és a tervező barátommal már többször beszélgettem a ház tájolásáról, méretéről, a helyiségek funkciójáról. Simán előfordulhat, hogy időt és pénzt fektetek az álmomba, nagyon akarom, de végül nem épülhet meg a vágyott ház és nincs hol parkolnom a Ferrarimmal.

Persze álmodozni jó. De könyörgöm, nehogy valaki már körforgalomként értelmezze a Csokonai és a Szántó kereszteződését! Az elmúlt héten már-már tényként kezelt 17 milliárd forint ugyanis ma még olyan, mint az én vágyott kertes házam és luxusautóm. Fogjuk mi még alább adni. De fogjuk mi még megkérdezni, hogy miért tetszenek bennünket álmokkal hülyíteni? Sokkal előbbre tarthatnánk, ha a propagandavideók forgatása helyett az érintettek elkezdenének dolgozni, lobbizni, alternatív megoldásokban gondolkodni, a város egészét szem előtt tartva koncepciókat kialakítani, és majd csak a szalagok átvágása után önünnepelni. Ja, hogy az ilyesmi sokkal több munkát igényelne, és sokkal, de sokkal kevésbé látványos, meg egyébként is már csak 4,5 év van, hogy valami nagyot gurítsanak? Az élet kegyetlen, de mindenki elnyeri méltó jutalmát.