Kovács Bélák vagyunk, leszünk?

Negyedszázaddal a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról szóló országgyűlési határozat után nem feszegetném, hogy 2000-ben milyen politikai motivációk vezérelték a döntéshozókat a szavazáskor. Ebben az évben azt is figyelmen kívül hagynám, hogy a 2001 óta megtartott emléknapok történetében egyesek milyen pitiáner, szavazatmaximalizáló, ellenfél-lejárató céllal emlékeztek, rettenetes példát mutatva a jogalkotói szándékban nevesített ifjúságnak. Azt kell mondanom, 2025. február 25-én már-már lényegtelen, hogy egyesek - nemcsak országosan, de helyben is - milyen módon próbálták kisajátítani ezt az emléknapot, jelentős lépéseket téve ezzel a kiüresítése felé. Ugyanakkor az elmúlt napok világpolitikai és hazai eseményei kapcsán nem lehet elmenni ezen emléknap mellett, mert szerintem erről a napról idén már nem lehet ugyanúgy beszélni, ahogy eddig.

Mondandóm megértéséhez - elfogadom, hogy nem fog mindenkinek sikerülni, de nem is várom el - fontos tisztázni, hogy a kommunizmus tragédiáit alapvetően nem az eszme és annak megálmodói okozták, hanem az akár vitatható eszmét hatalmai célokra felhasználó későbbi utódok. Az eszmék egyébként sem a nyomtatásban való megjelenéstől válnak ordassá, hanem az olvasóktól, a felhasználóktól és a terjesztőktől, pontosabban a felhasználás és a terjesztés módjától. Ebben az esetben lényeges, hogy a kommunizmus eszméjét egy működésképtelen birodalomban kezdték használni egyesek azért, hogy hatalomra jussanak, majd hatalmukat megtartsák, néhány évvel később pedig más népekre is rákényszerítsék. A történelem nem ismeri a "ha" szót, mégis kérdés, hogy ha a cári Oroszország romjain nem jön létre a Szovjetunió, akkor lettek-e volna áldozatai a kommunizmusnak? Lettek-e volna országokat irányító mennyiségben kommunisták Kelet-Európában, ha annak idején a mensevikek legyőzik a bolsevikokat? Mindezek alapján pedig igenis fel kell tennünk a kérdést, a kommunizmus honnan is érkezett hozzánk, hogy áldozatokat szedjen?

A kommunizmus áldozatainak emléknapjául Magyarországon azt a dátumot választották, amikor 1947-ben Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt - nem mellesleg akkor a legerősebb demokratikus felhatalmazással bíró párt - főtitkárát Budapesten a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. A kommunista diktatúra felé robogó országban akkor már leginkább ellenzéki, néhány hónap múlva a hatalmon lévők által aljas eszközökkel leszalámlizott párt, pár évvel később hazaárulónak is mondott vezetője a magyar demokráciáért végzett munkája "jutalmául" éveket tölthetett Szibériában, konkrétan a Gulagon, majd a szovjet állambiztonság moszkvai börtönében. Rögzítsük újra: mindezt azért, mert más elképzelései voltak Magyarország jövőjéről és a demokráciáról, mint azoknak, akik a hátuk mögött tudhatták az éppen kommunista orosz birodalom támogatását és fegyvereit.

A bármilyen diktatúrák áldozataira emlékezve azt is fontos lenne tudatosítani, hogy ezek a diktatúrák Magyarországon nem a könyvekben lefektetett eszmék, az eszméket zászlajukra tűző birodalmak vezetői és tisztségviselői, de még csak nem is a helyi hirdetői miatt működtek. Tévedés lenne azt hinni, hogy Kovács Bélát J. V. Sztálin kapta el Budapesten, szállította a Gulagra, majd Ny. Sz. Hruscsov tartotta fogva Moszkvában. Miként óriási hiba lenne a kommunista diktatúra felelősségét azzal eltolni magunktól, hogy mindenről Rákosi meg Kádár tehet. A recski tábort nem Farkas Mihály vagy Révai József őrizte, a salgótarjáni sortűznél nem Biszku Béla vagy Münnich Ferenc húzta meg a ravaszt. Kovács Béla elrablásához jónéhány magyar anyanyelvű, Magyarországon született Kovács Béla kellett. Miként a főbűnösök gaztetteit nem kisebbíti, de tény, hogy sok-sok-sok szürke, megnevezhetetlen Kovács Béla és Kovács Béláné nélkül nem működött volna a diktatúra. És persze lehet elsunnyogni a kisemberek felelősségét, meg lehetne szembenézni is a történelem tanulságaival, amit Ancsel Éva - mára elfelejtett, baloldali filozófus - valahogy így foglalt össze: "A diktátorok mindig ártatlanokat akasztanak fel. De vajon ártatlan, aki nem tesz semmit egy diktátor ellen?"

Nincs diktatúra együttműködő, a nagy egész szempontjából névtelen, arctalan kisemberek nélkül. Bármilyen diktatúra csak akkor működik, ha vannak olyanok, akik kételkedés nélkül - vagy, mert nem tanulhattak - lemondanak az önálló gondolkodásról, ha vannak olyanok, akik saját nyomoruk megoldását mások kirekesztésében és megalázásában látják, ha vannak olyanok, akik a tömeg mindent elleplező takarója alá bújva hajlandóak kivetkőzni emberi mivoltukból, és zárójelbe tenni emberi minimumokat. És persze kellenek azok is, akik bár felemelhetnék a szavukat, megállíthatnák a végzetükbe rohanókat, de kényelemből, gyávaságból, számításból nem teszik. Az alábukó kibekkelők felelőssége nem kisebb, mint a nyíltan hazaárulózó, kirekesztő, más véleményt vagy gondolatot elfogadni képteleneké. Ha mindannyian Kovács Bélák és Kovács Bélánék vagyunk és leszünk, sok Kovács Bélát hurcolhatnak még el ebből az országból. És bárki lehet, bármelyik Kovács Béla.