Milyen főváros?

Sir Winston Churchill brit miniszterelnök minden bizonnyal soha nem horgadt fel, amikor a legnehezebb háborús időkben valaki a kulturális intézmények bezárását, költségvetésük drasztikus megnyirbálását javasolta, így azt sem válaszolt az illetőnek, hogy akkor miért is harcolnak. Ennek ellenére ez egy nagyon jó bon mot, amit elő lehet venni olyankor, amikor a különböző költségvetések urai éppen a kultúra finanszírozásának szűkítésében látják a bajok megoldását. Természetesen egyetlen pillanatig sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy Szolnok jelenlegi képviselőtestületében Churchillhez mérhető figurák ülnének, már csak azért sem tehetem, mert az idei költségvetés elfogadásakor bennük fel sem merült bármiféle kétség a kulturális kiadások csökkentése kapcsán. A MÁV menetrend szerkesztésének magyar gyakorlatát követve elfogadták, a költségvetés úgy készül, hogy a hivatal eléjük tolja a korábbi évek Excel-táblázatainak módosított változatát, és elhiteti, hogy csak a húzás segít, lehetőleg onnan, ahol kevésbé fáj.

Tulajdonképpen megértem őket. Az a pár tíz-, vagy legfeljebb százmillió, amit erről a területről elvonnak, hány embernek fáj? Hányan veszik észre ahhoz képest, ha netán újabb helyiadót vetnének ki, kiterjesztenék a fizető parkolókat, csökkentenék a közterületek takarítását, virágosítását, a mostaninál is kevesebbet fordítanának karbantartásra, felújításra? Legyünk őszinték! Hány szolnoki jár egy évben a helyi szimfonikusok koncertjeire? Hány szolnokinak napi szükséglete az Aba-Novák Agóra vagy a könyvtár? A még nem szavazó és adót sem fizető fiatalok közérzete, netán művelése kinek számít, pláne, hogy többségük néhány éven belül úgy megy el, hogy többé vissza se jön? Képviselőink a legkisebb ellenállás felé mozdultak el. Mondhatnám, hogy a legkisebb rosszat választották, csak ezzel én sem értenék egyet.

Azzal sokkal inkább, hogy Szolnokon ismét győzött a rövidtávú, szavazatmaximalizálásra játszó gondolkodás. A Szolnoki Szimfonikus Zenekar beszántása ugyanis nem holnap fog fájni, hanem évek, évtizedek múlva. Részben azért, mert ha ők nincsenek, akkor a Szolnokon és környékén élő gyerekeknek halovány esélyük sem lesz, hogy legalább egyszer, élőben halljanak ilyen zenét, azaz netán felfedezzék magukban a tehetséget. Miként nullára redukálódik annak a lehetősége is, hogy a városban szimfonikuszene jusson el, az ilyesmit egyébként maguktól nem keresőkhöz. Arról nem is beszélve, hogy Szolnok egyetlen olyan kulturális produkciója kerül zárójelbe, ami a város, sőt az ország határain túl is értelmezhető volt, azaz Szolnok hírét vitte, a várost feltette a komolyan vehető települések térképére. Aminek kihasználásával akár értelmes befektetőket is a városba lehetett volna csábítani, mert van az a szint, ami ilyen koncerteken kezdődik. De hát macinaciban ezt nehéz megérteni, miként korábban sem sikerült.

Természetesen a város fura urai mondhatnák azt, hogy a kultúra éljen meg a piacról, akinek ilyenre van igénye, finanszírozza saját zsebből. Ráadásul Szolnokon remek példát is lehet hozni, hiszen a Tisza mozi évtizedek óta bizonyítja, hogy vállalható kulturális szolgáltatást lehet komolyabb városi támogatás nélkül is csinálni. Igaz, ha Tisza mozi nem lenne, esténként már nem is lenne hová menni ebben a városban. Csakhogy egy filmszínház, még akkor is, ha tulajdonképpen klasszikus művelődési ház szerepet is felvállal, nem hasonlítható össze a fentebb említett kulturális intézményekkel. Amelyek ettől persze működhetnének piaci alapon. Ha Szolnokon meglennének az ilyesminek az alapfeltételei.

Menjünk végig Szolnok belvárosán egy hétköznap kora este vagy vasárnap! Kihalt. Halott. Üres. Még néhány szent őrült próbálkozik a vendéglátással, de rajtuk kívül már tényleg csak a megmaradt természeti értékek ösztönözhetnek némi helyi kikapcsolódásra. Lehet védeni a mundér becsületét, de nem tavaly október óta jutottunk el idáig, hanem bizony legalább 18 vagy 18+4 év munkájával. A kultúra piaci alapon való működéséhez ugyanis lakosság, jól kereső lakosság, ehhez megfelelő munkahelyek, a munkahelyekhez a rabszolgatelepeknél komolyabb beruházások kellenek, amik senkinek nem hullanak maguktól az ölébe. Az ilyesmihez például olyan kulturális szolgáltatások kellenek - egy ideig a közösből finanszírozva -, amelyek egy idegen számára is értelmezhetők, vonzók, és azt a képet festik a településről, hogy ott igényes, a pénzüket akár különleges dolgokra is kiadni hajlandó emberek élnek.

Amennyiben Szolnok jelenlegi képviselői és csatolt részeik nem azzal lennének elfoglalva, hogy egymásról bebizonyítsák az alkalmatlanságot, a szószegést, a simliskedést, akkor az idei költségvetés tárgyalása már tavaly nyáron elkezdődhetett volna. Például azzal, hogy mit akarunk kezdeni ezzel a várossal, mit tartunk fontosnak - a tiszteletdíjon kívül -, miként lehetne rövidebb vagy hosszabb távon a bevételeket növelni, hogy majd ne kelljen a kiadásokat csökkenteni. Netán miként lehetne a költségvetést újragombolni úgy, hogy ne a jövőt szántsuk be. Ez persze komolyabb meló, mint egy lejárató videó megszerkesztése vagy egy újabb védekező-vádaskodó Facebook üzenet kirakása. Számomra már tavaly tavasszal világos volt, hogy rossz és rosszabb között dönthetünk június 9-én. De reménykedtem, hogy nem lesz igazam, mert legalább nem taszítanak újabbat a lejtőre került város szekerén. Amin ücsörögve már tényleg nevetséges és arcpirító, ha valaki még mindig azzal fog haknizni, hogy Szolnok legyen 2035-ben Európa Kulturális Fővárosa. Lassan a 2047 is kérdéses.