Miért tarthatta valaki fontosnak, hogy 1913 januárjában arról tájékoztasson egy budapesti özvegyasszonyt, hogy igaz híveként, a szívélyes üdvözletét este tíz órakor írja Szolnokon? Nem zárható ki, hogy az ismeretlen az általa küldött képeslapon látható szállodában írta mindezt.
A Házmesterek a vészkorszakban című könyvet azoknak ajánlom, akik még hisznek abban, hogy a történelem ismételheti önmagát, ezért kíváncsiak, miként lesz a kisember gonosszá.
– Béla nincs meg – néztek egymásra sápadtan a tintakék ruhás brigádtagok az épülő Tisza-híd Liget felőli végénél, miután a régi szerkezet egy darabja hatalmas robajjal belezuhant a folyóba. – Az a marha elindult a túlpartra, mert valami szerszámot a Szabadság téren hagyott – igazította meg tintakék nadrágja kantárját Lajos, aki negyedik éve nemcsak együtt dolgozott az új híd építésén Bélával, de vele is lakott a munkásszállón. – Nem érhetett át! Mert azok a balfasz pestiek elcseszték a kötéseket.
Legfeljebb másfél évtizede működhetett a Tisza szálló, amikor egy Szolnokra bevonult fegyverneki fiatalember ezzel a már háborús minőségű képeslappal üzent egy otthoni ismerősének. Ám nem emiatt mutatom meg ezt a lapot.
Az évtizedes júliusi hírekből ezúttal inkább a „hűsítőket” citáljuk, bár a jég, a bambi, a Márka és a Kőbányai mellé egy kulák és a „900 éves Szolnok” termékek is beférnek.
