Nem vagyok benne biztos, de úgy sejtem, hogy a legtöbb magyar színházban, a legtöbb alkalommal előadott amerikai musicalek egyike a My Fair Lady. Ami nem csoda, hiszen az 1964-ben bemutatott, George Cukor rendezte filmváltozat – Audrey Hepburn-nel a főszerepben – elképesztő sikere után két évvel már a fővárosi Operett Színház is műsorra tűzte a darabot. A Seregi László rendezte előadás hangfelvétele, G. Dénes György – Zsüti bácsi – zseniális fordításaival, Básti Lajos és Lehoczky Zsuzsa főszereplésével a Hungaroton egyik legsikeresebb albuma lett, és tette klasszikussá, már-már magyar slágerré a Csudijó, a Csak egy iciri, csak egy piciri, a Lenn délen, édes éjen, a Ma éjjel táncolnék vagy éppen a Ding-dong című dalokat. Nem véletlen, hogy Szolnokon már 1967-ben műsorra tűzték, miként az sem, hogy az idei első premiert megelőzően, éppen húsz éve is játszotta már a társulat, akkor Szölőskei Tímeával a címszerepben.

A Radó Denise rendezte friss My Fair Lady-ről azonban azt biztos, nem mondhatjuk, hogy a sokszor játszott klasszikust egyszerűen megismételné, újrajátszatná vagy éppen az öt évtized alatt rögzült kliséket illesztgetné egymáshoz. Ahogy a korábbi, szolnoki rendezései alapján is megszokhattuk, a színésznő-rendező az ismert alapanyagból mindig valami újat, különlegeset, extrém ötleteket felvonultató már-már ősbemutatót varázsol. Minden elfogódottságommal mondom, hogy életem legjobb Jézus Krisztus Szupersztárját – azt hiszem, hatszor néztem meg – ő rendezte, és nálam a Radó féle Padlás is veri az eredeti, Vígszínházi verziót. Így számomra az lett volna a meglepő, hogy a mostani szolnoki My Fair Lady szakított volna ezekkel a hagyományokkal.

Az elképesztően sok szereplőt mozgató előadás díszlete – az ismét használt forgószínpaddal – önmagában is különleges lenne, ám erre rátesz egy lapáttal a világítás és a vetítés. Amibe olyan apróságok is beleférnek, hogy a festett-vetítettnek tűnő könyvespolcról Henry Higgins simán leemel könyveket. Azon talán meg sem lepődünk, hogy az egyedi díszletek között ismét olyan jelmezekben jelennek meg a szereplők, amin a férfi szem is megakad. Ráadásul látható, hogy Csík György díszlet- és jelmeztervező ötleteinek megvalósításától nem sajnálták a pénzt és az energiát.

A remek térben Radó Denise ötletesen mozgatja a nem kevés embert, akik között a tánckar, Sebestyén Csaba koreográfusnak köszönhetően parádésan kelti életre a zenét. A talán a második dalnál, a londoni utcán előadott tánc és mozgás – a kukafedőkkel és különböző „ütősökkel” – egy modern videoklipnek is beillene. Mindez pedig pár taktus után feledteti a nézőben, hogy az ismert dallamok nem a megszokott versekkel hangoznak fel, így Zsüti bácsi könnyed sorai helyett Schwajda György kicsit mélyebb gondolatai hangoznak el.

A magam részéről nagyon szeretem Radó Denise munkáiban, hogy nemcsak a főszereplőkre, de az egész társulatra koncentrál, kiemelkedő mellékszerepekre ad lehetőséget. Bár jegyezzük meg, a premieren Kautzky Armand zsémbes, morgós, nőgyűlölő nyelvész professzora nagyon-nagyon jó, sőt ellenszenvessége mellett is szerethető, és ismerjük el, mást is el tudnánk képzelni Eliza Doolittle megformálójaként, Kertész Marcella énekben és energiában verhetetlen. De nagyon jó látni mellettük Karczag Ferencet az untermann Pickering ezredes szerepében, és Gombos Juditot a más rendezésekben nem ennyire jelentős házvezetőnő alakjában. Az pedig a szakma és a múlt előtti főhajtással ér fel, hogy Henry Higgins édesanyját az a Gyöngyössy Katalin alakítja fiatalokat megszégyenítő energikussággal, aki ötven éve Eliza volt Szolnokon.

(A fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók)