A falunapokon boldogan szónokoló, szükség szerint akár háromméternyi járdát is sergős népünnepélyen átadó, önmagukat politikusnak gondoló szemfényvesztőknek nemcsak elolvasni, de értelmezni és felfogni is érdemes lenne a Hangulatjelentés című novelláskötet nyitó írását, Czakó Zsófia Kulcsa a nagyvilághoz című remekét. Mert olyan plasztikusan és életszagúan mesél arról, hogy a rendszerváltás után született generációnak mit is jelentenek a különböző falu- és városnapok, illetve beruházásavatásra rendelt vurstlik, hogy ötvenpluszosan olvasva tényleg a fal adja a másikat. És ez a kötet mind a tizenkilenc novellájára igaz, amiket a könyvespolcok és könyvtárak mellett valami múzeum trezorjába is el kellene tenni, hogy részben a jövő kutatói megérthessék Magyarországot a 21. század elején, másrészt a szerzők és kortársaik soha ne feledjék, milyenek voltak és hogyan gondolkodtak. Mert akkor talán még lenne remény Magyarország elvesztett 21. századából valamit visszanyerni.

A Tilos az Á könyvek gondozásában, Grancsa Gergely szerkesztésében 2024-ben megjelent kötet olyan novellákat közöl fiatal – többé-kevésbé ismert – szerzőktől, amelyek valamilyen módon Magyarországról, a honi közéletről, közállapotokról szólnak a húszon-harmincasok szemüvegén keresztül. Kegyetlenül őszintén és kritikusan. Rojik Tamás Kiragadott példák című írását például minden reggel felolvastatnám a Belügyminisztérium közoktatási államtitkárságán, illetve minden tankerületi hivatalban, mert ha az ott ténykedőkben még maradt bármi empátia a fiatalok, illetve saját munkájuk tárgyai iránt, netán gondolnak még valamit az értelmiségiek felelősségéről, akkor talán mélyen magukba nézve, valóban változhatna valami a tanárok és a fiatal pedagógusok megbecsülése kapcsán. Persze tudom, hogy a fentiek megvalósulása csak egy álom, így nem marad más lehetőségünk, mint Rojik írásának elolvasása után sírni, és a fejünket a falba verni, mert hagytuk, hogy így legyen, és így vesszenek el lelkes fiatal pedagógusok a jövő(nk) számára.

De szinte mindegyik novellát fel lehetne valahol olvastatni, még akkor is, ha ez feleslegesnek tűnik. Nem kertelnek, nem óvatoskodnak, nem akarnak megfelelni pályázati pénzekre ácsingózó irodalmi lapszerkesztőknek, irodalmi irányzatoknak, a világot egy teljesen másik szemüvegen keresztül szemlélő, de azért önnön nagyságukban és tudásukban megingathatatlanul biztos ötvenpluszosoknak. Ehhez a tizenkilenc novellához képest mindaz, ami ezen a nyáron néhány könnyűzenei koncerten zengett, könnyed bulika, még akkor is, ha ezek az írások töredékannyi emberhez fognak eljutni, mint azok a hangok. Ezek a betűk, mintegy látlelet vagy vádirat valahol örökre és megváltoztathatatlanul megmaradnak. És mesélnek a másságról, az országelhagyásáról, a politikai csalódásokról, az empátia és a megértés teljes hiányáról, vagy éppen ezek álarcként használásáról.

Az már csak hab ezen a nagyon savanyú tortán, hogy a novellákat Biacsics Renáta (Renyagyár) grafikái illusztrálják. Amiket lehet, hogy azért szerkesztettek az írások különböző pontjaira, hogy oldják a betűk nehézségeit, ám „közreműködésükkel” a körülöttük lévő novellák inkább még nagyobb távolságról és még nagyobb erővel viszik be a gyomrost az olvasónak. Úgyhogy, nem tudom, a szerzők kortársai miként olvassák ezeket az írásokat, a szülők korosztályának kell hozzájuk erő és kitartás. Ugyanis ezek az írások legalább annyira szólnak rólunk, mint róluk. Csak éppen itt mi, ötvenen túliak vagyunk az elkövetők, az okok, vagyis azok, akik elé a fiatalok tükröt tartanak. Egy darabig nem lesz jó a hangulatunk. Mert legfeljebb annyi vigasztalhat bennünket – már, aki ötven fölött képes az ilyesmit beismerni –, hogy minden hibánk ellenére nem reménytelen, sőt fénylően tehetséges a következő generáció.