Látszólag semmi köze a HBO új sorozatának Szolnokhoz. Ugyanakkor olyan érzésem van, hogy sok tekintetben akár Szolnokon is játszódhatna a filmsorozat, sőt vannak jelenetei, amiket akár nálunk is felvehettek volna. (A zseniális főcímben volt is pár kocka, amikre először azt hittem, szolnokiak.) Hogy mégis írok róla, az elsősorban nem is maga a sorozat, hanem a róla megjelent fanyalgó kritikák miatt van. Mert volt olyan kritikus, aki azt vetette a filmkészítők – többségében a nyolcvanas években született alkotók – szemére, hogy például 1985 körül már nem volt akkora szám a piros Marlboro cigaretta. De! Emlékeim szerint Szolnokon az volt, és A besúgóban Varga Ádám által megformált seftelő srác figurája, akinél mindenféle nyugati, az itthoni boltokban akkor nem kapható cuccot lehetett venni, ruhástól, „termékkínálatostól”, frizurástól számomra totálisan hiteles. (B. K. emlékre) Miként egyébként a film díszletei, ügyesen fotografált helyszínei és kellékei is. Jó, az autók rendszámaival és az 1985-ben használt típusokkal van némi gond, de egye fene. Ám, ha vannak, lennének is ilyen apróbb hibák, és csak ezek miatt fanyalogna valaki, lapoznék.
Ugyanakkor azt állítani, hogy a nyolcvanas évek közepén már nem volt annyira sem kemény a legvidámabb barakk, mint amennyire ez a játékfilm – még egyszer leírom: játékfilm – ábrázolja, az megint csak arra utal, hogy néhányan nemcsak napjainkban, de évtizedek óta „lipóciai” burokban élnek. Mondom, se besúgó, se – remélem – besúgott nem voltam, de azért emlékszem az október 23-a környéki belügyes frászra és összetartásra, a koncerteken felvonuló kutyás rendőrökre, a március 15-ei haza zavarásunkra az MMIK-ból, a nyugati utazáshoz szükséges iskolai KISZ bizottsági ajánlásra, a nem feltétlenül a képességen múló felvételi mutyikra, a Belügyi Szemle CPG-ről szóló elképesztő írására, és sorolhatnám. A legvidámabb barakk keményebb arca a nyolcvanas években még akkor is látszott, ha nem járkált a nagy fekete autó, ám voltak, akiket lelkileg megnyomorított, tönkre tett. Megengedve, hogy a mindig is szabadabb szellemű fővárosban talán máshogy látszódtak a dolgok, mint „Pol Pot megyében”. Ám erről még mindig nincsenek pontos információink, mert a régi rend kiszolgálói – Thuróczy Szabolcs, Funtek Frigyes, Znamenák István sokkal szerethetőbbnek ábrázolják őket, mint valójában voltak – közül jó néhányan magas polcra helyezték magukat a rendszerváltás után, ahonnan azóta se sikerült leverni őket.
Ám azt hiszem, mindez csak azokat a boomereket érdekli, akiknek eleven, felnőttkori vagy tinédzser emlékei vannak a nyolcvanas évekről. A később eszmélők számára A besúgó az Aranyélethez hasonló kultikus sorozat, amelyeknél a sztori, a történetmesélés, a ritmus, a rendezés és a szereplők játéka sokkal fontosabb. Ráadásul perdöntő, hogy a hagyományos televíziózáson túli kínálatból mit választanak. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a HBO nem az itthoni köldöknéző értelmiségnek akart hazai gyártóbázison, hazai szellemi termékként filmsorozatot készíteni, hanem a nemzetközi piacnak. Ott pedig teljesen érdektelen a piros Marlboro probléma, miként a késő Kádár-kor gumibotjainak méricskélése is. Jelenleg több mint hatvan országban fut vagy vár bemutatásra a sorozat, amihez hasonlót nagyon kevés, bármelyik szellemi holdudvar által nagyra tartott magyar kulturális termék mondhat el magáról.
A Szentgyörgyi Bálint által írt és Mátyássy Áronnal valamint Miklauzic Bencével felváltva rendezett sorozat egyes epizódjai számomra a középiskolás és a kora egyetemista éveimet idézik, miközben fantasztikusan jó fiatal színészeket láthatok. A főszereplők többsége alig harminc, néhányuk már feltűnt mozikban, hagyományos sorozatokban, sőt az Örkény és a Katona József színház társulataiban is. Ám a fiktív fővárosi egyetem kollégiumában a szocializmus ellen lázadó fiatalok szerepében szerintem olyan lehetőségeket kaptak – amikkel élnek is -, mint a hetvenes-nyolcvanas évek nagy magyar tévéjátékainak vagy éppen az Aranyéletnek az ifjú (Döbrösi Laura, Farkas Franciska) szereplői. Csak remélni tudom, hogy egy olyan új generációt jelent majd Váradi Gergely, Patkós Márton, Lengyel Benjámin, Varga Ádám, Borbély Richárd, Szász Júlia és Szőke Abigél, amilyen anno Sztankayék, vagy később Szerencsi Éváék voltak, lettek. Nézni kell őket! Most éppen egy olyan valóban magyar sorozatban, aminek egyetlen percében sem érzem, hogy az időmet pocsékolom.
És az új részek megjelenése után napokig az Európa Kiadó Mocskos idők című dalát dúdolom: „Mocskos idők, szeretned kéne/A jövő itt van és sose lesz vége!? Még hogy nincsenek párhuzamok és áthallás” A besúgóból ez is kiderül.
