Zenét nem kapcsolhatok, mert rögtön morognak, hogy nem hallják a tenyerükből a zajokat. Némelyik olyan vaksi, hogy a papírpénzeket összekeveri, de szemüveg nélkül hunyorog az apró képernyőre. Bejönnek, rendelnek egy olcsó sört, vagy a legvacakabb fröccsből, leülnek egyedül egy asztalhoz, és órákon át nyomkodják a telefonjaikat. Néha inni is elfelejtenek. Nem lehet hozzájuk szólni. Mondjuk, némelyikkel nem is érdemes beszélgetni, mert szavak helyett csak összekuszált hangokat ad ki.

Nincs nekem erre szükségem. Még éppen nem ráfizetéses a Koszta, de annyit nem hoz, hogy kedvem legyen az egész napos szobrozáshoz. Nem érdekel, hová mennek ezután. Szerintem sehová. Az utóbbi években már csak a járt ide, akit odahaza még cseszegetett valaki, ha nyomkodta azt a szart. Inkább élvezem a nyugdíjat. Nem tudom, mi lesz a Koszta helyén, kínai vagy barbershop, netán koporsókészítő, mint a régi Havannában.

Ötvenhárom év. Atya ég! Tizenhat évesen tanulóként kerültem ide, amikor megnyitott a lakótelepi ABC meg a presszó. Gőzöm sincs, miért lett Costa Rica. Talán baráti ország volt, mint Kuba. Vagy, nem is! Mintha lett volna ilyen márkájú kávé, bár olyat itt biztos, hogy soha nem főztünk. Mert itt kávé volt. Meg hét dolgozó.

Hajnal ötkor nyitottunk. Sokan itt itták meg sietősen az első feketéjüket, aztán rohantak a buszhoz, hogy beérjenek műszakkezdésre. Fél hét körül meg azok érkeztek, akiknek véget ért az éjszakai műszak, de ők ritkán kértek feketét. Persze, sokan voltak olyanok, aki már hajnalban is mással indítottak, de nem foglalkoztunk vele, nyereségérdekeltségben dolgoztunk. Nyolcig, fél kilencig ketten alig győztük. A délelőtt könnyebb volt. Olyankor csak a szabadnaposok, a gyesen unatkozó kismamák, a munkaidőben lógó hivatalnokok ugrottak be a Kosztarikába. Olykor valamelyik asztalnál egy-egy titkos randevú is megesett, de tartottuk a szánk, hiszen az elhagyók és az elhagyottak is nálunk öntötték később pohárba az elrontott életüket.

Egy körül újra indult a nagyüzem. Előbb jöttek a délutánosok, aztán a hazatérő délelőttösök, közben mi is váltottunk, sokszor hárman is pörögtünk a pult mögött. Fél négy után kezdtek szállingózni a hazafelé még valamit bedobó irodisták, a gyerekeket összeszedő és tőlük kiboruló családapák, egyre többször az elvált szülők vagy a nem szeretett nagyszülők, anyósok, apósok, akik itt passzolták tovább kiskölyköket. Miattuk egy időben süteményeket is tartottunk.

Az igazi élet azonban hat körül kezdődött. Onnantól csak papíron voltunk presszó, de ezt tudták a központban meg a tanácsnál is. Kellet egy hely, ahol összegyűlhetett az a sok férfi, aki a szabadidejében nem tudott mit kezdeni magával a kisebb-nagyobb lakótelepi lakásokban. Kilenckor szigorúan zártunk, de annyi idő is elég volt, hogy sokak alól kicsússzon nemcsak a talaj, és nemcsak egy estére. Hány életerős férfi ázott itt szét örökre, család ment taccsra, mennyi lakás, autó, remény landolt a kasszánkban. A Koszta azonban nem szociális intézmény volt, pláne nem családsegítő. Hőbörgés ritkán fordult elő, mert mindenki ismerte a másikat. Legfeljebb egy-egy nekikeseredett feleség próbálta nálunk keresni az igazát, meg az elivott családi kasszát.

Hétvégén is nyitva voltunk, hiszen a gyárak akkor is termeltek. Azért is dolgoztunk a Kosztában heten, hogy be lehessen osztani a műszakokat. Sőt, voltak évek, amikor tanulókat is fogadtunk, nyáron meg mindig felvettük valakinek a gyerekét, aki aztán segített leszedni, mosogatni vagy árulta a csavaros fagyit. Az micsoda jó ürügy volt a nagypapáknak meg az apukáknak! Ők mindig csak azért ugrottak be, hogy fagyit vegyenek a gyereknek. De persze, ha már itt voltak, maguknak is rendeltek valamit. És inkább itt nyalta el a gyerek a fagyit, minthogy az utcán végig csorgassa a ruháján, ha meg már várni kellett, még pár pohár belefért. Aztán meg a gyerek kísérhette haza a papát.

Itt sosem volt csend. A pultnál, az asztaloknál vagy csak úgy pohárral a kézben, a Koszta közepén állva beszélgettek, vitatkoztak, okosabbak voltak mindenkinél és mindig lehetett valakit szidni. Halkabban vagy hangosabban. Néha álmodom azzal a dörmögő, férfias duruzsolással, a poharak összekoccanásával, a cigarettás krákogásokkal, a mélyről felszakadó röhögésekkel, ami hozzátartozott a Kosztához. Egy időben zenegép is állt az egyik sarokban, de azon állandóan csak összevesztek, mert sosem volt jó, amit a másik választott.

Persze, voltak nehéz évek, mégsem csendesedett el a Koszta. Legfeljebb kicsit megváltoztak a hangok. A vállalat párttitkára privatizált bennünket. És ez a hely még akkor is jól ment, amikor jórészt csak a munkanélküli segélyekből kerülhetett a kasszánkba. Igaz, akkor már csak öten csináltuk, később hárman, de beállítottak két játékgépet is. Utáltam a hangjukat, de megérte, mert az a sok naiv hülye, akik elhitték, hogy nyerhetnek, mindig poharat is tett a masinák tetejére. Akkoriban éjfél után zártunk. Mára elévült, meg akik benne voltak, nem is nagyon élnek, de nemcsak nagy tétekben kártyáztak itt, hanem olajtól a lányokig mindennel üzleteltek. Kispontok voltak. Elkoptak. De egyik este minket is elkártyáztak.

Akkor lettem a Koszta tulajdonosa. Más választásom nem volt. A nyertesnek semmi se volt a nevén. Megmondta, stróman vagy munkanélküli lehetek. Amúgy tisztességes üzletember volt. Tudtuk, mit vár, ha azt hoztuk, a többi nem érdekelte. Miután lekapcsolták, nyolc évig élt a Kosztából a családja. Mert akkor éppen szaladt a szekér. Még itthon laktak a srácok, akik a lakótelepre születtek, az öregeik lassan nyugdíjba mentek, úgyhogy volt vendég, a kis pénzeik nálunk összeadódtak. Igaz, már csak ketten csináltuk a Kosztát. A kollégámat innen vitték ki lábbal előre. Így legalább nem kellett kirúgnom vagy végkielégítést fizetnem.

Nem vettem fel helyette senkit. Mert éreztem, hogy nem csak én öregszem. A lakótelep is. A régiek meghaltak vagy elköltöztették őket a gyerekeik, az újaknak meg valahogy nem találnak ide. Nekik, ha van pénzük piára, nem itt akarnak inni. Megveszik valamelyik szuperben, hazaviszik, aztán a telefon nyomkodása vagy valami sorozat közben csendben megisszák. A járvány utána már tényleg az utolsó törzsvendégek koptak el.

Valamelyik nap néztem az asztalokat, amikhez régen leülni nem lehetett, annyian voltak a Kosztában, most meg minden harmadiknál ücsörgött magányosan valaki, de esküszöm, észre se vették volna, ha a pult fölé felakasztom magam. Tényleg, nem a pénz miatt zárok be végleg, mert enyém a hely, a rezsi nem sok, a lányom megcsinálja a könyvelést, nyugdíjasként az adó is kiügyeskedhető. Sokáig azt hittem, a Kosztának majd akkor lesz vége, amikor meghalok. De előbb halt meg. A csend ölte meg.