2025.10.13. (hétfő)

A direktor, a rendező és a színészek

A direktor, a rendező és a színészek

Dátum:

Ahol nemcsak emlékeznek, de valamiféle emlékművet is állítanak egykori színházi nagyságoknak, ott talán van remény arra, hogy a ma színházi emlékezőire is színházi emberként emlékezzenek majd valamikor. És talán hagyomány is teremtődött.

A Szolnoki Szigligeti Színház elmúlt harminc évének két legmeghatározóbb alakjának – Schwajda Györgynek és Iglódi Istvánnak – állítottak emléket a teátrum előtt Szolnok Napján. Azonban Balázs Péter direktor megemlékezése először nem róluk, hanem Czakó Jenőről – az örök karakterről – és Sebestyén Éváról – az örök Szilviáról -, a társulat nyár elején távozott két tagjáról szólt. Talán azért is, mert egy rendező és egy igazgató is csak akkor lehet naggyá, legendává, ha olyan kövekből építkezhet, mint az égi társulatokhoz frissen szerződöttek voltak.

Annak ellenére, hogy hétköznap, az első iskola nap délutánja volt, sokan hallgattuk a mostani direktor szavait a színház bejárata előtt. Aztán átsétáltunk ahhoz a fához, amit Iglódi István emlékére ültettek, ami alatt mától tábla emlékeztet a rendezőre. Arra a színész-rendező-tanárra, aki talán több generációt is felnevelt, és aki oly sok munkájával kötődött Szolnokhoz. A városhoz, ahol utolsó színházi álmát már nem tudta befejezni.

Nekem úgy tűnt, az egész társulat, de még a műszak is ott állt a színház épülete előtt. Ismerős arcok a tavalyi évadról, és régebbi produkciókból.

A Schwajda György emlékére ültetett fa mellett is kőre helyezett dombormű emlékeztet mától a mai színházunk felépítőjére, a háromszoros direktorra, aki alatt legenda volt a Szigligeti, a szolnoki teátrum. Nézem az arcképét – igazságtalanul rövid idő adatott neki is -, és hirtelen eszembe jut az egyik színművészetis tanár panasz, miszerint Páger Antallal akart a növendékeknek példálózni, ám azok azt sem tudták, kiről van szó. Mi még emlékszünk Schwajdára, a darabjaira, a kis koszosból varázsolt ékszerdobozra, de pár év múlva, nem jut Páger sorsára? Rajtunk múlik.

Nem avatóünnepség volt ez, inkább a színházcsinálók és a színházszeretők csöndes találkozása. És nem bírtam megállni, hogy ne sétáljak el a színház háta mögé, a Czibulás-kúthoz. Ugye emlékeznek még rá is?

Mától már három egykori szolnoki színházi embernek – a színésznek, a rendezőnek és a direktornak – van arcképüket mintázó emlékhelye Szolnokon. Lehet, hogy rosszul értettem, vagy egyszerűen csak úgy akartam érteni, hogy akár ezzel egy hagyomány is elindulhatott ma. Mert Thália szolnoki papjai közül sokra volna okunk emlékezni. Például…

De sorolja ki, ki emlékei szerint.

Előző cikk
Következő cikk

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Bűnös város?

A nyár legforróbb ötven napjában Szolnokról megjelent cikkek 75%-a valamilyen bűnügy kapcsán említette a várost. A kultúra és a gazdaság együttesen nem érte el a 7%-ot. Hírünk az országban.

Hatvanból hat

Szép lett volna, ha a Szolnok 950 keretében megnyílik, és nem azt kell újra leírni, hogy 2019 óta zárva. Eddigi 60 évéből 6 év vendégek nélkül telt. Ma se tudjuk, meddig lesz így.

László Béla-jelenség

Nevezzük így a jövőben azokat a szolnoki történéseket, amiket megszállott emberek akkor is megvalósítanak, ha hivatalos helyről segítséget és támogatást nem vagy alig kapnak. A jelenség fontos mozgatója, hogy az aktuális illetékesek tudják, a megszállottak akkor is megcsinálják, ha belepusztulnak.

Miért hagyjuk?

Elkeserítő, ahogy a Tisza mederpartjából napról napra többet lehet látni, miközben néhány hete még a füves területig ért a víz. A Zagyváról nem is beszélve, ami lassan állóvízzé vagy pocsolyává változik. Ha így haladunk, a "vizek városából" a kiszáradt medrek városa leszünk. De miért?