Szolnok minden egyes lakója tavaly nagyjából ötezer forinttal járult hozzá ahhoz, hogy a város elmondhassa magáról, van saját színháza és társulata. Megközelíthetem úgy is, hogy a Szigligeti bármely előadására beülő néző 2020-ban körülbelül háromezer forintot kapott a város kasszájából egy-egy színházi estéjéhez, függetlenül attól, hogy itt vagy máshol adózik. A családom két színházbérletéhez pedig Szolnok közösségétől nagyjából 30-35 ezer forint támogatást kaptunk. Mindezt azért tartom fontosnak elöljáróban leírni, mert az én sokszor megvetett gondolkodásom szerint az önkormányzatisághoz az is hozzátartozik, hogy a közösből elköltött évi 330 millió forint (ez kb. a Szigliget Színház éves önkormányzati támogatása) miatt a direktorválasztás fajsúlyosabb kérdés annál, mintsem, az csak a Kossuth tér 9. tárgyalóiban vagy ki tudja, hol és milyen alkuk révén dőljön el. (Persze, nem vagyok teljesen naiv, de engedtessék meg az út elején az optimizmus!)

Tudom, hogy mivel a város lakosságának nagyjából a tizede rendelkezik bérlettel vagy látogatja több-kevesebb rendszerességgel a Szigligeti előadásait, maximum ezt a hat-hétezer szolnokit hozhatja lázba a tavaly december 29-én kiírt színházigazgatói pályázat. Holott a színházunknak ennél jóval több emberre van vagy lehet hatása, hiszen az élő (tehát nem virtuális) kultúrafogyasztás, a jövő közönségének nevelése, de a magyar nyelv és a magyar – benne a szolnoki – kultúra továbbélése szempontjából is óriási feladatai vannak. Vagy, ha már pátosz, akkor inkább azt mondanám: elképesztő felelősséget cipel. Ezért sem mindegy, hogy a végső döntésre jogosult, általunk választott képviselőink mihez, pontosabban kihez adják a nevüket. (Nem megfeledkezve arról, hogy ki tudná ma már felsorolni, a jelenlegi igazgató megválasztásakor kik ültek a képviselőtestületben, azt meg pláne, ki, hogyan szavazott.)

Amennyiben valóban sikerül február végéig új igazgatót választani a szolnoki teátrum élére, akkor az új vezető 2021. július 1-jén kezdődő mandátuma nemcsak a jelenlegi kormány, de az önkormányzatunk hivatali idején is túl fog nyúlni. Persze tudom, hogy a magyar politikában mindenki az örökéletben (örökmandátumban) hisz és érdekelt, de azért ezzel a mostani döntéssel talán el lehetne emelkedni a jelen földhözragadtságától, és be kellene látni, tényleg a jövőről van szó, és nemcsak magunk, de az utánunk következők nevében is kellene dönteni. (Igen, javíthatatlanul naiv vagyok, de még mindig tudok hinni vagy reménykedni a napi érdekeken felülemelkedő, előrelátó, tényleg a közösség érdekeit szem előtt tartó józanészben.)

Persze ma sem könnyű színházigazgatót választani Magyarországon. Citálhatnám erre példaként a 2007-es szolnoki direktorválasztás két fordulóját, vagy az elmúlt néhány hónap szombathelyi, egri és pécsi eseményeit. Sok múlik majd az aspiránsok személyén, akiknek annak tudatában kell beadniuk a pályázatukat, hogy egy még mindig épülő teátrumban kell gondolkodniuk, ráadásul – a pályázatban rögzített munkakezdés dátuma miatt – tulajdonképpen majd csak a 2022/23-as évad lesz valóban az új direktoré. Rengeteg múlik a végső döntés meghozatalára jogosul képviselőtestületen is, ha csak a veszélyhelyzet fenntartása miatt a polgármester nem vállalja magára a kiválasztás felelősségét. Testületi döntés esetén azonban az is ki fog derülni, hogy választottjaink mit gondolnak szakmai grémiumok javaslatairól, az önkormányzatiság autonómiájáról és a voksaikat befolyásoló gazdasági kényszerítésekről. Nemcsak az új direktor, de az egész testület akkor járna a legjobban, ha olyan konszenzusos személyt találnának a Szigligeti élére, akit mindenki meg tudna szavazni. Ellenkező esetben ugyanis világosan ki fog derülni, hogy 2019-hez képest ki, hol áll.

Aminek persze semmi köze nem lesz a legfontosabbhoz, a színházunkhoz.