A Hetényi Géza Kórház egyik kis belső udvarán bújik meg egy 2013-ban elhelyezett fekete emléktábla. A 12 hortobágyi kényszermunkatábor valamelyikéből a szolnoki kórházba került és itt elhunyt kitelepítetteknek állít emléket. Talán nem haszontalan némi magyarázatot fűzni hozzá.
A második világháború befejezésének napjaiban, de talán az azt követő egy-két évben se gondolhatta senki Magyarországon, hogy 1950 nyarán újra embereket fognak otthonaikból vagonokban munkatáborokba hurcolni. Talán csak azok sejthették, mi fog következni, akik valamiért alaposabban ismerték a Szovjetunió akkor már lassan három évtizedes történetét, netán tisztában voltak azzal, hogy a Vörös Hadsereg nem véletlenül maradt az országban, és mire is törekszik az akkori kommunista párt. Bár szerintem közülük is csak a tűzhöz legközelebb állók tudták, mi vár az „osztályidegenekre”, köztük olyanokra is, akik éppen csak hazatértek az előző üldöztetésből.
Rákosi Mátyás és az általa vezetett Magyar Dolgozók Pártjának legfelsőbb vezetése úgy gondolta, hogy a rendszerükkel esetleg nem szimpatizálni képes embereket családostól elűzik otthonukból, és évekre sorstalanná teszik őket. Nem azért, mintha személy szerint követtek volna el bűnöket, hanem mert egy társadalmi csoport, vagy egy kitalált, kreált réteg tagjainak tekintették őket. És igen, családostól büntették a kiszemelteket, azaz kisgyerek és öreg egyaránt megkapta a hivatalos papírt, hogy egy órán belül, a legszükségesebb holmival induljon az ismeretlenbe. Nem egyedül, hanem az alig egy évtizede már használt vagonokba zsúfolva.
Mondhatnánk, szerencse az esztelenségbe, hogy nekünk nincs Szibériánk, így Rákosi és bandája csak a Hortobágyra tudta üldözni azt a 10-15 ezer embert, akiket kipécéztek maguknak. A nagy Szovjetunió hátsójában motorozva az a remek ötletük támadt, hogy a magyar puszta feltörésére használják a munkatáborok szerencsétlen lakóit, akiket volt képük „telepeseknek” nevezni a propagandájukban. A körülményekről sokat elárulnak a túlélők visszaemlékezései. Például, hogy az élelmet és az elhunytakat ugyanazon a teherautón szállították a táborokban, ahol a gyenge élelmezés, a szinte nulla orvosi ellátás, a rossz lakhatási körülmények, és a reménytelenség miatt aratott a halál.
Az 1950. június 23-án, a déli határszakaszon indult kitelepítés áldozatait a Hortobágy 12 munkatáborába helyezték el, a következő három évben érkező többiekkel együtt. A szolnoki emléktáblán ezeknek a táboroknak a nevei olvashatók zárójelben. A gazdaságilag nulla eredményt hozó, a valóságban a középosztály és a kuláknak kikiáltott gazdák pusztítására szolgáló munkatáborok felszámolásáról 1953 nyarán döntött Nagy Imre első kormánya. A szabadon engedettek azonban nem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre, sőt azt is megtiltották nekik, hogy meghurcolásukról beszéljenek, sokukat pedig a rendszerváltásig is a rezsim ellenségének tekintették.
A szolnoki emléktáblát, a táborok felszámolásának évfordulóján a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete állíttatta, ami akkor már csak alig ezer tagot számlált. Köztük leginkább azokat a hatvanas-hetvenes éveikben járó emberek, akik gyerekfejjel élhették át a kommunizmus e ?remek vívmányát?.
Hogy pontosan hány rab vesztette életét a szolnoki kórházban, sajnos nem tudom. Mivel azonban a Hortobágy inkább Debrecenhez esik közelebb, valószínű, hogy Szolnokra csak a betegek töredéke, és közülük is csak a legsúlyosabb esetek juthattak el. Nem tudom, volt-e egyáltalán olyan, aki úgy került a Hortobágyról a Hetényibe, hogy esetleg volt esélye a felépülésre.
Ha az 1956-os események 60. évfordulóján végre szeretnénk megérteni és megértetni, hogy mi ellen is lázadt fel az ország, mi is az, aminek soha nem lenne szabad megismétlődnie, akkor a Hetényi Géza Kórházban található emléktábláról és az elhelyezésének az okairól is sokszor kellene beszélnünk. Mert az az időszakot sem beszéltük még ki!
