(Nyári ismétlés: Ez az írás 2022. január 13-án jelent meg először.)
Bevallom, eddig egyetlen könyvet sem olvastam az éppen 90 éve, 1932. január 13-án, Szolnokon született Szilvási Lajostól. Talán azért, mert inkább az előttem járó generációnak, a hatvanas-hetvenes évek fiataljainak volt a sztár szerzője. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy gyerekkoromban nem volt olyan általam ismert háztartás, amelynek a könyvespolcain ne sorakoztak volna Szilvási kötetek. Ami nem csoda, hiszen a halála – 1996. november 9. – előtt néhány évvel megjelent interjújában az olvasható, hogy addig több mint 10 millió példányban fogyott el az általában több kiadást megért 27 regénye. A 1961-es Appassionatát például hétszer nyomták újra, az 1979-es Karácsony című kötet pedig elsőre 250 ezer példányban kelt el. (Csak összehasonlításul: ma már egy 10 ezer példányos regény óriási siker, a többszöri kiadásból összejövő 50 ezer pedig szenzáció, miközben a „minőségi” szépirodalomnál a pár százas széria is „babérkoszorút” ér.)
A Szilvásiról az életében és az olykor azóta megjelent értékelések alapján az mondható, hogy lektűrt – már-már ponyvát -, sőt politikai lektűrt írt. Ezzel maga is tisztában lehetett, hiszen egyszer azt írta: „az volt a vád, hogy lektűrt írok, de ez a lektűr nagyon tetszett Illés Endrének, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójának, és még több millió embernek ebben az országban”. Valahol pedig arról is beszélt, hogy az ő többmilliós példányszámának köszönhetően jelenhettek meg azok, akik őt általában lenézték. De ez – mármint a lenézetteken való élősködés – akkoriban nem volt egyedi, lásd például a korabeli könnyűzenészek sokszázezres lemezeiből finanszírozott komolyzenei bakeliteket. Az mindenesetre igaz lehet, hogy Szilvási a „tömegek”, a „szocialista kispolgárok” szerzője volt, akinek, ennek ellenére Szabó Magda azt írta: „Mindent tud az emberekről. Ritka adomány. A mértéket is pontosan tudja, miből, mennyi kell. Írjon, írjon, írjon!” A róla 2014-ben monográfiát megjelentető Faragó József viszont egy újonnan kiadott Szilvási regény apropóján megjegyezte: „borzalmas, de letehetetlen”.
Nem tudom és nem is tisztem megítélni irodalmi értékét, írói nagyságát, pártosságát. Az azonban jól látható, hogy az utóbbi évtizedben – ha nem is a könyvkiadás és az irodalom fősodrában – újra kiadják a regényeit, sőt a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött kéziratoknak köszönhetőem korábban meg nem jelent művei is napvilágot látnak. A legnagyobb közösségi oldalon közel nyolcezres rajongótábora van, egy-egy ritkább, korai kiadású, esetleg dedikált kötetéért pedig olykor 40 ezer forintot is adnak aukciókon. Tehát Szilvásit eddig soha sem olvasva, irodalomtörténeti helyét nem ismerve, mégiscsak azt kell gondolnom: nem egy elfelejtendő, a közös emlékezetből kitörlendő szerzőről van szó. Akiről azért azt is fontos megemlíteni, hogy bár írásai alapján inkább volt az előző rendszer híve, sem mint ellensége, de azért mások annyi 1956-os szerepvállalásért, amennyit Szilvási fel tudott (volna) mutatni, már márványtáblákat kaptak a rendszerváltás után.
Azt hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy soha többé nem lesz olyan szolnoki születésű író, aki valaha még akkora, könyvesboltokban realizált példányszámot tudna elérni, mint amekkora Szilvási Lajosnak sikerült. Így talán megérdemelné legalább Szolnokon, hogy kiemeljük a feledés homályából, hisz nemcsak itt született, de 14 éves koráig itt is élt. Szülei a nagy gazdasági világválság idején érkeztek a városba, és valószínűleg először a Kisgyepen éltek, majd a Jókai utcába költöztek. Szilvási az egykor a Sóház és a Magyar utca sarkán álló elemi iskolában tanulta a betűvetést Csíki tanító úrtól, akit állítása szerint több könyvében is megörökített. De ugyanilyen jó szívvel nyilatkozott négy évtizeddel később Dr. Mészáros Vendelről is, aki a Verseghy Gimnáziumban volt az osztályfőnöke 1946-ig, amikor is szüleivel Zalába költöztek. Ugyanez már nem mondható el édesanyja egykori, szolnoki munkáltatójáról, aki a háború előtt aranyifjúként zsigerelte ki a munkásait, majd fontos elvtárs, párttitkár lett, aki aztán az egyik szerkesztőségéből kirúgatta Szilvásit.
„Ne becsüld túl a korosztályodat. Amióta világ a világ, sohasem voltak még ennyire infantilisek benne a tinédzserek, mint ebben a mi elektronikus korunkban. Panaszkodtok, jajgattok, sírtok, hogy egyéniségek akartok lenni, de csak csordában tudtok létezni.” Ezeket a sorokat Szilvási Lajos az 1985-ben megjelent Néma című regényében hagyta ránk. Lehet, hogy itt lenne az ideje Szilvásit olvasni? Már csak a lokálpatriotizmus okán is. Meg hátha előbb-utóbb újra felfedezi Szolnok a legsikeresebb íróját, akinek könyvei még a nyolcvanas években is a megyei könyvtárak kölcsönzési listáinak az élén szerepeltek.
