(Téli ismétlés. Ez a cikk 2014. október 22-én jelent meg először.)
A szerintem vitathatatlanul szükségszerű és fontos rendszerváltás sok hibája közül az egyik legfájóbb, hogy a korábbi közös tulajdon úgy került magánkézbe, hogy az ingatlanok hasznosítására, állagmegőrzésére, netán visszavételének lehetőségére semmiféle szabály nem született. Persze lehet erre azt mondani, hogy az összeomlás szélén álló országban, ahol éppen az új rendet és egy talán működő gazdaság alapjait akarták lerakni, nem ez volt a legfontosabb. Szabadulni kellett a köztulajdonban lévő, látszólag semmire sem jó, csak kiadással járó vagyontárgyaktól, ráadásul úgy, hogy az üresen tátongó közös kasszába is jusson valami, és az új tulajdonosi réteg is gyökeret verhessen. Nem megfeledkezve arról, hogy egy szinte átláthatatlan vagyontömegből lett – nincs mit szépíteni – a legtöbb esetben préda. Leginkább azért, mert azok, akik adták, és azok, akik kapták, csak rövidtávon tudtak gondolkodni.
Hazugság lenne a rendszerváltás következményeit csak azokra kenni, akik 1989-ben és a következő pár évben a tűz közelében voltak. Becsaphatjuk magunkat, de a rendszerváltás nem pár hónap alatt ment végbe, a hibák javíthatók, a kialakuló áldatlan állapotok módosíthatók lettek volna. Mondjuk akkor, ha két alaptételt sikerült volna kierőszakolni, vagy, hogy szebben hangozzék, két alaptételben közmegegyezésre jutott volna az ország. Egyrészt, hogy a „kölcsön kapott Föld” szlogen a saját utcánkra és városunkra is érvényes, azaz nemcsak egy agyatlan szépségkirálynő-jelölt szintjén kell szajkózni. Másrészt a magántulajdon a köz iránti felelősséget is hordoz, főleg akkor, ha az a közből nőtt ki – legyünk megengedőek -, ma már megkérdőjelezhető módon.
Ha mindezeket elfogadtuk volna, szerintem huszonöt évvel a rendszerváltás indulása, és legalább tizenöttel az utolsó nagy privatizációs hullám lezárulta után, nem lenne tele az ország elhagyott, lepukkant, egykor szebb napokat látott ingatlanokkal. Mert a fenti két tételből azt is le tudnám vezetni, hogy mielőtt egy újabb épület felhúzására adunk engedélyt, mondjuk egy városban, azelőtt szétnézünk, nincs-e a célnak megfelelő, üresen álló épület. Mert ez környezettudatos és erőforrás kímélő – igaz kevesebb újgazdagot termelő – megoldás.
Ne menjünk messzire! Szolnokon is lehetne számtalan ilyen példákat hozni?
Lassan öt éve írom a várost, és attól féltem, elfogy a téma, mert már mindent láttam, mindent észrevettem, felfedeztem. Vallomást kell tennem. Mindez önhitt, beképzelt gondolat volt. Ahol nem járok naponta, ahol nincs időm mindent alaposan megnézni, még egy méretes teleknyi épület is képes elbújni előlem. Mint például a Verseghy utca 7. esetében.
A telek nagyjából a VCSM telepe, illetve a kertészeti kisáruház és a mellette lévő társasház közé ékelődik. Az utcafrontról ma már olyan dús növényzet takarja az ott álló épületet, hogy alig lehet fotózni. A környéken élők biztosan sokszor látták, sőt talán már azért nem veszik észre, mert megszokták az évek óta tartó pusztulását. Nem tudom, ma kié az épület, nem is akarok személyeskedni.
Javítsanak ki, de nekem úgy rémlik, mintha ez az épület egykor a Magyar Honvédelmi Szövetségé (MHSZ) lett volna, ahol sokan tanultak autót vezetni. Mondom, bizonytalan vagyok, de kívülről úgy tűnik, hogy irodáknak, és legalább egy nagyobb teremnek helyet adó épületről van szó. Azaz nem lakásról, nem gyárról, hanem egy közösségi célú ingatlanról. Amiből persze rengeteg van a városban, közülük nem egy, hasonló módon, hosszú ideje üresen áll. Miközben ugyanilyen célú épület készült is néhány az elmúlt években, és vannak feladatok, amiknek még mindig nincs rendes helye.
Tudom én, hogy ez ennél bonyolultabb. És nem is akartam tulajdonképpen mást mondani, csak hogy milyen gazdagok vagyunk. Szerintem jobb, ha soha nem számoljuk össze, micsoda érték pusztult és pusztul hasonlóan, ahogy most a Verseghy utca 7. Ami úgy emlékeztet bennünket a rendszerváltásra, mint a drezdaiakat emlékeztették a világháborúra az évtizedekig érintetlenül hagyott romok.