Ezt megelőzően legalább háromszor láttam színházban a Csongor és Tündét, de semmi pozitív élményt nem tudok felidézni. Csak azt a nyomasztó érzést, hogy hosszú, cirádás, nehezen befogadható, és mintha Vörösmarty szövegének semmi keresnivalója nem lenne a színpadon. Ezért is ijedtem meg, amikor megtudtam, hogy ezzel a darabbal kezdődik Szolnokon az idei évad, sőt, a bemutató előtt kifejezetten tartottam a csalódástól.
A premier után azonban kijelenthetem: jól indul a színházi szezon Szolnokon. De egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a népszínházi törzsközönség és a fanyalgó távolmaradók osztják majd a véleményemet. Leginkább azért, mert bár a darab nem lett átírva, kiforgatva, mégis kifejezetten modern és kísérletező, amit a Mágnás Miska rajongói nem biztos, hogy értékelnek majd. A távolmaradókat meg hiába győzködném, hogy ha tavaly nagy hibát elkövetve, kihagyták A salemi boszorkányokat, akkor idén a Csongor és Tündét megnézve adjanak új esélyt a szolnoki társulatnak.
A Kiss József rendezte Csongor és Tündében ugyanis mindenki pontosan azt a szerepet kapta, ami neki való, senkin sem lötyög a karakter. Mintha Vörösmarty a mostani társulatra írta volna ezt a darabot. És ez még akkor is így van, ha Dósa Mátyás és Molnár Nikolett, a két címszereplő, lényegében csak a vázát teremtik meg a többiek tökéletes játékának. Bolyongva keresik egymást saját történetükben, miközben ahhoz, mint fa törzséhez az ezerfelé nyúló ágak, saját sztorikkal kapcsolódnak a többiek.
Gombos Judit, aki az előző évadban már A salemi boszorkányokban és a Cabaret-ban is főszerepet csinált a rá osztott karakterekből, Mirigyként most is a színlap élére kívánkozik. Egyszerűen nem lehet rá mást mondani, minthogy az évtizedes karakter- és apró szerepek után, itt, Szolnokon érett a legjobb értelemben vett vezető színésszé. Csak remélni lehet, hogy lesz még alkalma és ereje ezt folytatni. Ahogy Molnár Lászlónak is, akinek annyira illik az alkatához, a beszédmódjához és játékstílusához Balga, hogy ennél jobbat kívánni se lehet. Régen, talán az Ady estjén éreztem nála utoljára, hogy ennyire a helyén lenne egy darab elejétől a végéig.
A Harna Péter, Ónodi Gábor és Horváth Gábor trió – Kurrach, Berreh és Duzzog – is tökéletes választás három ördögfiként, főleg ebben a modern felfogásban és térben. Mészáros István Kalmárjának első jelenése parádés, Barabás Botond Fejedelme pedig a második felvonásban megrendítően szép. Karczag Ferenccel kiegészülve a tudás, a pénz és a hatalom megtestesítőiként mindhárman első osztályúak, ám Barabás szelfizős mozdulata, majd a rabruhában előadott őszinte monológja felülmúlja mindazt, amit legutóbb, A salemi boszorkányokban nyújtott.
Nem lehet szó nélkül elmenni a tánckar mellet sem, akik ezúttal teljesen mást csinálnak, mint amit megszoktunk tőlük. Ugyanis nem egyszerűen táncolnak, hanem szinte balettbe oltott mozgásszínházi produkcióval tesznek hozzá nagyon sokat a darabhoz. Nem betétek az előadásban, hanem a legjobb értelemben vett élő díszletek és jelmezek, olykor pici, de fontos karakterek, testükkel és mozdulataikkal mesélő színészek. Mindaz, amit a Csongor és Tündében bemutatnak, szinte önálló táncszínházi produkcióként is értelmezhető. Amiben biztos, segítséget jelentett Pejtsik Péter zenéje, ami majdnem az egész darab alatt szól. Hol erőteljesebben, önálló helyet követelve magának, hol a legravaszabb filmzenékre emlékeztető módon, amikor szinte észre se vesszük, hogy valami plusz is beszivárog az agyunkba, és gyúrja az érzelmeinket.
A fent leírtak azonban nem működnének ilyen jól az elképesztő díszlet nélkül. Az egy dolog, hogy van benne tér fent, középen – a színpadon – és lent, az árokban és a nézőtéren. Az is nagyon jó, hogy a fényekkel játszva, hol rideg és kemény, hol lágy és meleg az egész. De a bárpultjával, a rúdtáncos oszlopával, a hátsó három gyárkapujával, a csillárjaival, no és a mozgó hídjával, vetítővásznával és kútjával vizuálisan olyan álomszerű és izgalmas, ami nélkül a világhálón élők ma már szinte megszólíthatatlanok. Ráadásul mindezt úgy, hogy függönyt nem használó színen semmit nem érzünk idegennek. Helye van a rekeszes kulinak, a telefonoknak, a pénznek, a pornak és mindennek.
Féltem a Csongor és Tündétől. Féltettem magamat, a közönséget és a társulatot is. A szolnoki Csongor és Tünde azonban rám cáfolt. Ha idén valóban ez lesz a minta és a mérce, akkor nagyon jó évad elé nézünk. Ha meg nem, akkor már most kimondhatjuk: ebben az évadban is született olyan előadás, amit még évtizedek múlva is emlegetni fogunk.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
