„Melósok gyülekeznek a szivar helyén!” Ennyit hadart el bemutatkozás nélkül az ismeretlen a telefonba, amit a szolnoki rendőrkapitányságon vettek fel. Nem lehetett tudni, hogy nem akart, vagy nem mert többet mondani. Netán a városra jellemző áldatlan telefonhelyzet miatt még azelőtt szakadt meg a vonal, hogy folytathatta volna. A frissen végzett tiszt feleségeként a városba költözött telefonközpontosnak gőze se volt arról, hogy mit jelent a „szivar helye”. Pár hónap alatt azonban megtanulta, hogy a befutó hívásokat nem neki kell értékelnie. A formanyomtatványra felírta, hogy 1964. október 23., ismeretlen telefonáló meg az üzenetet, majd a megfelelő dossziéba helyezte.
A szürke nadrágos, fekete bakancsos és meghatározhatatlan színű pufajkás melósok, az akkor már a nyolc éve ledöntött szovjet emlékmű megmaradt talapzatának a szélén ücsörögtek. Négyen voltak. Mivel szervezési probléma miatt a szerszámokat szállító teherautó nem érkezett meg, kedvenc szórakozásuknak hódoltak. Az amnesztia után Szolnokra zsuppolt egykori professzort hallgatták, aki olyan választékosan és érdekfeszítően tudott a történelem elfelejtett vagy inkább el nem mesélhető eseményeiről beszélni, hogy a többiek belefeledkezve figyelték. Pedig az egykori olajipari mérnök, az egyetemről eltanácsolt srác, és a meghasonlott színész is tudott mesélni, ha éppen rájuk került a sor. Azon a reggelen azonban a professzor úr a Szovjetunió létrejötte körüli elhallgatott történeteket mesélte francia és német szaklapokra hivatkozva, sűrűn használva a bolsevik és a mensevik kifejezéseket, illetve Lenin és Sztálin nevét. Annyira belemerültek a rögtönzött előadásába, hogy észre sem vették a köréjük telepedő kertészeti segédmunkásokat, akik szintén el akarták ütni az időt, amíg megérkezik a brigádvezető és kiosztja a feladatokat.
„Újabb nyolc ember csatlakozott a szivarnál a melósokhoz, ez már gyülekezés!” A telefonos kisasszonynak még volt annyi ideje, hogy visszakérdezzen, ki telefonál, de választ nem kapott, mert a vonal zajos sercegés után megszakadt. Az előző napokban sokat esett Szolnokon. A kisasszony ismét nem akart eltérni a szabályzattól, úgyhogy újabb formanyomtatványt vett elő, amin az előírások szerint rögzítette az elhangzottakat. Átsuhant ugyan egy gondolat, hogy esetleg megkeresi az előző „szivaros” hívás papírját, de mivel közben egy kerékpár eltűnéséről, egy bolti lopásról, egy indokolatlan hangoskodásról, valamint a szolnoki kurvák működéséről is érkezett bejelentés, ráadásul újra megcsörrent a telefon, szemben ülő kolléganője pedig éppen a körmét lakkozta, nem keresgélt a dossziéban.
Az egykori szobor helye előtt, kisebb csoportokba verődve ekkorra már tíz-tizenöt diák is ácsorgott. Ők a Tisza szálló túloldalán lévő Verseghy-szoborhoz indultak, hogy eleget tegyenek az osztályuk alkotta KISZ alapszervezet vállalásának, és rendbe tegyék a szobor környékét. A testnevelési óráról kérte el őket a gimnázium lelkes KISZ-titkára, és már éppen elindultak, amikor az igazgató magához rendelte a fiatal tanárnőt. Mire végigfutott a hír a diákok között, a sor eleje már az egykori „szivar” közelében volt, így végül ott álltak meg bevárni a tanárnőt. Leginkább azért, mert odáig nem láttak a tanáriból, így óvatosan rá lehetett gyújtani.
„Basszák meg! Már a diákok is gyülekeznek. Riadóztassanak!” Ugyanaz a hang volt a telefonban. A személyazonosságát azonban ezúttal sem sikerült kideríteni, a telefonos kisasszony kérésére csak annyit válaszolt: „megbízható társadalmi kapcsolat vagyok”. Mivel azonban a „szivar” helyét ekkor már nem említette, és káromkodott is, a telefonos kisasszony úgy döntött, ezt már nincs értelme feljegyezni. Nincs szüksége arra, hogy a személyazonosságát fel nem táró ismeretlentől átvett, obszcén üzenet miatt lecsesszék, és emiatt esetleg távolabb kerüljön karrierje következő állomásától. Ígérték, hogy ha az év végéig megfelelően dolgozik, januártól áthelyezik valamelyik vizsgálótiszt mellé.
A színészházból a tízórás próbakezdésre igyekvő színészek közül is csatlakoztak néhányan a „szivar” helye körül ácsorgókhoz. Volt, aki a középiskolás lányokkal kezdett kvaterkázni, más a professzor mellett ülő egykori színésszel fogott kezet, és olyan is akadt, aki csak a többiekre várt, mert semmi kedve nem volt a kötelezőnél előbb érkezni a próbára, és esetleg a díszítők helyett pakolni az idegbajos és tehetségtelen rendező utasításait követve. Ugyanúgy véletlenül voltak ott, mint az éppen arra járó nyugdíjasok, akikben az unalmas hétköznapokat feltörő kíváncsiság győzedelmeskedett, és tudni akarták, hogy munkaidőben, miért van annyi ember a „szivar” helyén, mint jó évtizeddel korábban egy-egy koszorúzáskor.
„Az elvtársnő szabotál! Negyedjére telefonálok, és nem történt semmi. Ezt jelenteni fogom! Már színészek és öregek is gyülekeznek a szivar talapzata körül. Azonnal riadóztasson, ez parancs!” A telefonos kisasszony elvörösödött. Remegni kezdett a toll a kezében. Elcsukló hangon válaszolt az ismeretlen férfinak. „Ezt kikérem magamnak! Ezt megbánja. Mutatkozzon be, mielőtt vádaskodik! És adja meg a pontos helyszínt, mert mit jelent az, hogy a szivar helye meg a szivar talapzata?” Már szipogott. „Azt hiszi, olyan könnyű egész nap a hülye bejelentéseket fogadni? Maga előtt valaki azért tett panaszt, mert megcsalta a felesége.” Hangosan felsírt. „Hülye picsa! Maga azt se tudja hol él! Hát maga miatt nem tudjuk időben megakadályozni a rendbontást, az ellenforradalmi megemlékezést!” A telefonos kisasszony egy pillanat alatt abbahagyta a sírást. „Maga meg hülye fasz.” És bontotta a vonalat, miközben az asztal másik oldalán ülő kolléganőjével akadt össze a tekintete. „A napi hülye ma neked jutott?” Bólintott.
Közben megérkezett a kertészeti brigádvezető, aki a park másik végébe, a játszótérhez terelte a munkásait. A színészek is elindultak az előző nyáron elkészült teátrum új bejárata felé, a büfé fölötti próbaterembe. A KISZ-titkár is beérte a cigiket gyorsan elnyomó gimiseket, és pattogó tempót diktálva hajtotta őket a Tisza szálló másik oldala felé. Így már a nyugdíjasoknak se volt okuk ott ácsorogni, és arra várni, hogy történik valami. Az amnesztiával szabadult professzor még szívesen mesélt volna, de a hűvös ősz a kicsinyke brigádot arra sarkallta, a szerszámok érkezéséig inkább igyanak egy feketét a Hatvanasban.
„A színház sarkánál, az egykori szovjet katonai emlékmű talapzata környékén minden tiszta.” Szólt be a kapitányságra a járőrautó rádióján a fiatal hadnagy, akinek a napi parancsa szerint rendszeresen kellett ellenőriznie a szolnoki ellenforradalmi helyszíneket.
