A tikkasztó nyári hőségben hárman ültek némán a Tisza szálló árnyas teraszának egyik asztalánál. Távolról, három jól szituált, ötvenes éveikben járó úr. Csak közelebbről látszott, hogy az egyik Nyugatról érkezett, a másik helybéli, a harmadik pedig a szocialista tábor szegényebb részének lakója. Múltjukat kutatva bámulták a kiürült poharakat.
– Itt mindenki beszél oroszul? – Kérdezte oroszul a jól szituált német vendég Misit, a Tisza szálló pincérét, miközben az leszedte a halászlé tányérját.
– Csak akik a Szovjetunióban voltak hadifogságban – válaszolta fanyar mosollyal oroszul a fehér köpenyes felszolgáló.
– Én is ott tanultam meg – bólintott Franz, aki előző este érkezett a szállodába.
– Akkor van bennünk valami közös – sóhajtott a pincér, de nem folytatta, mert éppen megérkezett a szovjet turistacsoport, akik az ulmi vendég melletti hosszú, terített asztalhoz telepedtek le.
– Megszállók? – próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát a magányos nyugat-német, amikor a szovjet csoport levesei után az ő túrós csuszája végre az asztalához ért.
– Vendégek – válaszolta halkan a pincér, és óvatosan körülnézett, hogy hallhatja-e őket valaki.
– Huszonöt éve jártam már itt – mondta mosolyogva a jól öltözött német.
– De nem vendégként – húzta ki magát a pincér, fél szemmel a szomszéd asztaltól őket néző szovjet turistát figyelve.
– Valóban… Inkább megszállóként – bámult csuszájába a német.
– Amióta Szolnokon élek, valahogy többen jártak nálunk így, mint turistaként.
– Nem magamtól jöttem… Küldtek – nézett fel a vendég.
– Akkoriban én sem magamtól szolgáltam azokat, akiket küldtek – mélyedt a pincér szeme az előtte ülőébe. Aztán hátat fordított. Várták a többi asztalnál.
– Nem ismerte Magdát? – Kérdezte határozottan a német vendég, amikor Misi visszatért, hogy elvigye a csusza tányérját.
– A kenyereslányt? – Állt meg a pincér kezében félúton az üres tál.
– Igen, igen, őt – futott a német szája a füléig. – Itt dolgozott 1944 nyarán.
– Egy Magdát én is ismertem itt – fordult az egymást fürkésző pincér és vendég felé az imént még őket bámuló szovjet turista. – De ő ápolónő volt ebben a kórházban – és már ült is át a német asztalához. – Bocsánat, hogy beleszólok, de remekül beszélnek oroszul. Szintén oroszok?
– Nem, csak hosszan vendégeskedtünk önöknél a háború után – ocsúdott fel döbbenetéből a pincér.
– Ide küldtek, oda meg vittek – nézett csodálkozva Franz az oroszra.
– Szergej vagyok. 1944 telén jártam itt. Azaz feküdtem. Akkor ez kórház volt. Szép éttermet csináltak belőle.
– Kórházat maguk csináltak belőle. Előtte is szálloda volt, meg azóta is – felelt a pincér. Éppen ellépett volna az asztaltól, amikor a német a keze után nyúlt.
– Szóval, ismerte Magdát, a kenyereslányt?
– Itt minden szép nőt Magdának hívtak? – Nevetett fel az orosz, megvillantva arany szemfogát. – Nem ismerte véletlenül Magdát, a csodálatos ápolónőt? Egy hétig viselte a gondomat, aztán eltűnt. Megcsókolnám, ha újra láthatnám.
– Az én Magdámat én is megcsókolnám – nézett vigyorogva az oroszra a német. Nem törődtek azzal, hogy a pincér otthagyta őket.
– Mit akarnak ennyi év után Magdától? – tett az asztalra három fél barackot meg kísérőnek három izzadó korsójú sört Misi, aki fehér pincérköpeny nélkül, ingujjban tért vissza a külföldi vendégekhez.
– Szerelmes voltam belé – nézett rá a német. – Talán én is tetszem neki, mégis húzódozott. Aztán mire lett volna valami, jöttek ők – és a fejével Szergej felé intett. – Mi meg fejvesztve menekültünk, elbúcsúzni sem volt időm.
– Magduska nővérkébe én is szerelmes voltam. A legszebb nő volt, akit addig láttam – magyarázta Szergej izgatottan. – Aztán egyszer csak nem jött többé. El se búcsúzott.
Felemelte a feles poharat. A másik két férfi követte a példáját. Koccintottak, aztán mindhárman hátravetetett fejjel engedték, hogy szétáradjon testükben a gyümölcsízű forróság.
– Ismerte őket? – Kérdezte a német miközben levegőért kapkodott.
– Őket? – Nézett rá szomorúan Misi. – A kenyereslány és az ápolónő ugyanaz. Maguk néhány hét különbséggel ugyanabba a lányba bolondulhattak bele. Pedig engem szeretett.
A két külföldi a magyarra nézett. Némán figyelték a csukott száját csavargató pincért.
– Akkor mégsem jelentettem neki semmit? – Húzott nagyot a söréből a német.
– De, néhány hétig a biztonságot – kortyolt a magyar pincér a maga italából. – Magda félig zsidó volt. Senki sem tudta róla. Az egykori osztrák társalkodónőjének a papírjaival bujkált. Nem idevalósi volt, valahol Debrecen környékén volt gazdag kereskedő az apja. Én is csak azon a nyáron ismertem meg. Imádott élni. Azt mondogatta, hogy az ellenségei közelében biztonságban lehet. Nem tehettem mást, elfogadtam, hogy miközben engem szeret, hagyja magát udvarolni.
– Akkor nekem se lett volna esélyem – mosolygott az üres korsója fölött Szergej.
– Azt nem tudom. Mert alig, hogy maguk megérkeztek a városba, engem már vittek is egy kis ingyenmunkára. Egyetlen napról volt szó, ami majdnem hét évig tartott. Azt viszont később hallottam, hogy azon a télen Magdát is sikerült elkapniuk. Persze nem úgy, ahogy engem. Azt hiszem, érthető, miért nem volt kedve utána magukat ápolni.
– Mások bűneiért ne engem vessen meg! – Nézett zavartan Miskára az orosz.
– Mi lett vele? – Kérdezte Franz.
Misi nem válaszolt. Felugrott. Aztán újabb felesekkel és sörökkel tért vissza a néma asztalhoz.
– Megúszta a deportálást. Valahogy túlélte, hogy megerőszakolták. Aztán állítólag várt rám egy ideig Szolnokon, de mire hazaértem, már a magyarok telepítették ki, mint burzsoá osztályidegent. A hortobágyi pusztában halt meg ’52 telén tüdőgyulladásban, mert nem engedték, hogy orvoshoz menjen.