Borítékolható a siker, ha egy kiállításon gyermek- vagy ifjúkorunk egykori, netán régen látott tárgyai, termékei tűnnek fel. Mondjuk a Melba-kocka, a meggy Márka, az első literes Pepsi, a piros Karaván kávé, meg persze a kék-piros literes tejeszacskó, a golyórágó, vagy éppen a jellegzetes üvegpohárba lefőzött fekete. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Volt egyszer egy Csemege… című időszaki kiállításán esküszöm hallottam az ABC-k kijáratánál lévő kávédarálók jellegzetes nyekergését, orromban éreztem a darálás vagy éppen a kávéspult illatát, nyelvemen meg a Szerencsi tejcsokik ízét. Sőt, még azt a „bosszankodást” is fel tudtam idézni, amikor a műanyag kördobozos, kisfiús vagy kislányos csokidrazséból csak étcsokist lehetett kapni, mert a tejcsokis minden elfogyott. Képek, tárgyak, megrendezett pillanatok, amelyek előcsalogatják a látogató emlékeit. Kell ennél több?

Nézőpont kérdése. El tudom fogadni, hogy ennek a kiállításnak a lényege a nosztalgia, elsősorban a vizualitásra, a tárgyi emlékekre épít, és talán leginkább a fél évszázadig létező cég egykori dolgozóinak emlékei motiválték a megrendezését. Mert szerethető, hogy ezekről az egykori szocialista nagyvállalatokról, mint az ott dolgozók számára fontos, kedves, emlékezetes munkahelyekről, már-már az egykori munkavállalók második családjáról tudunk beszélni, megemlékezni. Reneszánsza van és lesz még egy ideig az ilyen kiállításoknak. Ami talán kicsit meg is akadályozza, hogy néhány lépés távolságból beszéljünk a cégekről és a korról, amiben léteztek. Mert csak így lehet átlépni például azon, hogy a Csemege vállalat lényegében bűnben, az államosítás címén ellopott vállalatok, boltok romjain fogant, fénykora pedig, amiben tényleg sikeres lehetett, tulajdonképpen hiánygazdaság, a pult alatti kereskedelem időszaka. De hát ebben éltünk.

A történelem nem ismeri a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokat. Így nem tudhatjuk, hogy mi lett volna Szolnok legnagyobb és legjobban ellátott élelmiszerboltja helyén, helyett, ha máshol ereszkedik le a vasfüggöny, ha a huszadik század második felét piacgazdaságban kell eltöltenie. Így csak azt tudjuk, hogy a Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja tiszteletére elkeresztelt, folyamatosan fejlesztett Hatvanas Szolnok legjobban ellátott ABC-je volt. Sokkal jobb és bőségesebb áruválasztékkal, mint mondjuk a szandai Bőség, netán egy környékbeli falu ABC-je. Emlékszem a gyümölcsturmixukra, a presszó káprázatos kínálatára, a különleges ajándékkosaraikra, meg arra, hogy itt a nyolcvanas évek közepén is mindig lógott Téliszalámi és árultak Camel cigarettát.

Nem tagadnám, hogy nagyon jól szórakoztam a Volt egyszer egy Csemege… kiállítás bogarászása közben, és örültem, amikor a cég 121-es számú üzlete – a szolnoki Hatvanas – is felbukkant. Miként azt se titkolnám, hogy azért nekem nagyon hiányzott egy részletes cégtörténet, meg néhány térkép, ami a szocialista nagyvállalat terjeszkedését és a hálózat kiterjedését mutatta volna. Így ugyanis nemcsak belterjes, de túlzottan Budapest központú is a kiállítás. Arról nem is beszélve, hogy néhány dologról diszkréten hallgat. Mert persze értem én, hogy a legsikeresebb üzletág a valutás boltok hálózata volt, csak éppen el kellene mondani, miért. Mit is jelentett az áruhiány, a szocialista luxus, a keményvaluta? Mik voltak a legvidámabb barakk árnyoldalai? Így ugyanis kicsit hamis a kedves nosztalgia.