Nem tudom, hány év után, mindenesetre a múzeumunk alapításának 80. évfordulójára végre megújult a Kossuth téri épület első emeletének jelentős részét elfoglaló Szolnoki Képtár. Hogy a régi állandó kiállítás képei közül hány darab került raktárba, és mennyit vettek most elő, annak ellenére titok számomra, hogy a korábbi tárlatot is láttam néhányszor. Tehát vagy újra felfedeztem képeket, vagy eddig nem vettem észre fontos műalkotásokat, avagy jó néhány újdonság került most a falakra. Olyan érzésem van a megújult terekben, mintha egy régen látott albumot lapozgatnék. A Szolnoki Művésztelep nagy albumát, amiben azonban nem fotókon, hanem eredeti szépségükben láthatom mindazt a csodát, amit a város ihletett az elmúlt bő másfél évszázadban.
Nem egy ilyen ajánló feladata sorra venni az összes kiállított művészt és valamennyi műalkotást, így csak néhány kedvencről írnék.
Rögtön az első teremben látható August von Pettenkofen 1860-ban készült munkája, ami elsősorban nem a vizuális élmény miatt fontos. Hanem mert kézzelfoghatóvá teszi azt a bécsi művészt, aki a szabadságharc idején, mint haditudósító járta az országot, aztán pedig korabeli lapoknak dolgozott, és így fedezte fel Szolnokot és környékét. Kis túlzással neki köszönhetjük, hogy Szolnok a festők városa is lett, oly annyira, hogy 1899-ben felvetődött a Művésztelep létrehozásának ötlete.
Aminek köszönhetően számtalan olyan festmény született az elmúlt 112 évben, amelyek Szolnok azóta eltűnt vagy ma is létező utcáit vagy házait ábrázolják. Szlányi Lajos A művésztelep látképe nem is csak a hó és fény játéka miatt tetszik, hanem mert a háttérben a Varga Katalin Gimnázium öreg épületének udvari szárnya fedezhető fel. Imádni valók a mára teljesen eltűnt Tabánt mutató képek, legyen az alkotó Pólya Iván, Meggyes László vagy akár Révész Péter Pál. De találunk képet a Városháza előtt működő régi piactérről, vagy éppen a Tiszaligetből évtizedekkel ezelőtt eltűnt csónakházról, a Művésztelep parkjáról vagy a Vártemplomról. Tudom, barbárság a részemről, de ezeket szeretem legjobban, főleg, ha már eltűnt, megváltozott részeit mutatják Szolnoknak.
Természetesen ott sorakoznak a legnagyobbak alkotásai: Aba-Novák Vilmos, Borbereki Kovács Zoltán, Chiovini Ferenc, Deák-Ébner Lajos, Fényes Adolf, Gecse Árpád, Iványi Grünwald Béla és még sokak munkái. Ahogy az utolsó termekben a ma vagy a közelmúltban a telepen alkotók is felsorakoznak Fazekas Magdolnától, Pogány Gábor Benőn és Soós Györgyön át Verebes Györgyig.
Az új állandó kiállítás azonban nemcsak a nagyszerű és megunhatatlan képek miatt szívmelengető. Hanem mert minden teremben van valami kis kedves meglepetés, játékosság, amitől gyerekekkel is szórakoztatóvá válik az egész. Az egy dolog, hogy a képek alá akár a földre is le lehet kucorogni, hogy ötletes játékok vannak elhelyezve. A megfordított kép, a festményeken megörökített alkotók jelölése, a babzsák fotelek vagy éppen a nád újságtartós garnitúra mind-mind olyan apróság, ami pluszt ad az egészhez. Ha pedig valaki a Szolnoki Képtár katalógusának tekinthető igényes kötetet is megveszi, akkor tényleg elmondhatja, hogy remek kiszolgálásban részesül az új állandó kiállításon.
Amiben azért mégis az a legjobb, hogy nem elég egyszer megnézni. Azt hiszem, néhány évre elegendő látnivaló került a termekbe, ami tényleg kiválóan alkalmas arra is, hogy eszünkbe juttassa, mire is lehetünk büszkék Szolnokon, miért is jó szolnokinak lenni. Ha nem hiszik, menjenek oda egy borús délutánon, és engedjenek a csábításnak! Megéri.