2025.08.27. (szerda)

Álmodom egy vasutat magunknak

Álmodom egy vasutat magunknak

Dátum:

Érdekes cikkre bukkantam a napokban, amely azt próbálta összeszedni, hogy az elmúlt húsz évben mi nem alakult úgy, ahogy vártuk. Aztán egy blogban meg a franciák húsz éves gyorsvasút építési terveiről olvastam. Most pedig azt hallom, hogy talán felújítják a szolnoki állomást.

Pár évvel a német újraegyesítés után, hátizsákos diákként, hetekig vonatoztunk Németországban. Az Elbától nyugatra nemcsak az úgynevezett InterCity Express (ICE) vonatokat próbálhattuk ki két évtizede, hanem a már akkor elképesztően tiszta és szép elővárosi vonatokat, amelyek hatalmas P+R parkolók által övezett, ízléses állomásokról indultak. A keleti országrészben mindenütt hatalmas építkezésekbe csöppentünk, és bár olykor még DDR-es kocsikkal utaztunk, mindenből sütött, hogy a két országrész vasútja is hamarosan egyesül és egyforma lesz. Mi pedig úgy utazgattunk, hogy még pár év, maximum egy évtized, és a lerohadó Magyar Államvasutak is az egykori NDK vasút sorsára jut. Megújul. Ami az első korszerű, Szeged és Budapest között megjelenő InterCity motorvonatok láttán, vagy a Nyugati teljes rekonstrukciója miatt elérhetőnek tűnt akkor.

Egy-két évvel később ugyanezzel a hittel jártuk be a Benelux államokat – emeletes elővárosi vonatok, kerékpárszállító kocsik, határokat könnyedén átszelő járatok – és Franciaországot, ahol először tapasztalhattam, milyen érzés az, amikor a sztrádán száguldó sportkocsikat lazán lehagyja a vonat. Ahol már a kilencvenes évek közepén a vasútállomásokon bevásárolni, enni, kulturáltan várni vagy akár aludni, sőt még fürdeni is lehetett. Az angol vonatokon pedig olyan mozgó árus húzogatta a kocsiját, aki nem azonnal akart meggazdagodni valami vállalhatatlan kotyvalék elpasszolásával. Bár az állomások és a vonatok is általában tele voltak – igaz mindig, mindenütt elegendő kocsi közlekedett -, tényleg elhittük, hogy a MÁV is be tudja hozni a lemaradását.

Az írásom elején hivatkozott cikk szerzőjének majdnem írtam, hogy az általa felsorolt húsz meg nem valósult álom közül kihagyta a vasutat. Aminek okait képtelen vagyok felfogni. Ha a még a kilencvenes évek elején is kínos telefonhelyzetből ki tudtunk lábalni, ha a talán 200 kilométernyi autópálya-hálózatot tudtuk bővíteni, ha ma már szinte minden házat elér a csatornahálózat, a húsz éve életveszélyes és tragikus gépkocsi állomány frissült, akkor a Magyar Államvasutakba miért törik bele mindenkinek a bicskája? Ha az éppen tegnap emlegetett Baross Gábornak egy kicsit nagyobb országban, kicsit több egyéni érdek mentén dolgozó vasúttársaságokkal harcolva szűk egy évtized alatt sikerült modernizálnia a magyar vasutakat, akkor az elmúlt két évtized szakpolitikusainak miért nem?

Komolyan majdnem sírva fakadtam, amikor egy blogon hosszasan ismertették a francia gyorsvasút-hálózat – TGV – következő húsz éves fejlesztési tervét. Amiben olyasmi fér bele, hogy a már amúgy is négy (!) vágányos Párizs-Lyon vonalat nem újabb sínpárokkal bővítik, hanem Orleans felé kerülve inkább építenek egy teljesen új pályát, hogy még többen használhassák a vonatokat. És több száz – immár emeletes – vasúti kocsit rendelnek a szuperexpressz vonalaira, mert olyan népszerű a vonatozás. Ott, ahol egyébként a magyarhoz képest fele olyan idős a gépkocsi állomány, ahol körülbelül négyszeres az átlagfizetés, és nagyjából minden megyeszékhely közforgalmi repülőtérrel is rendelkezik. Biztos nem azért vonatoznak a franciák, mert nincs pénzük benzinre és lusták tekergetni a kormányt. És lehet, hogy nem azért nyereséges a francia állami vasút (SNCF), mert egyetlen kreatív tevékenysége az állami források csapolása.

A napokban Szolnokon járt az infrastruktúráért felelős államtitkár, és ha jól olvasom, bejelentette, hogy 40 milliárd (!) forintot fordítunk majd a szolnoki állomás felújítására. Én már annyi ígéretet hallottam és álmot láttam, hogy az örök kételkedést rég a szemétdombra hajítva, neki is hajlandó vagyok hinni. Pontosan ugyanúgy, ahogy a magyar foci új és újabb messiásainak, akik szinte eskü alatt vallják, hogy Mexikó után végre tényleg kijutunk a VB-re. Egyszerűen annyira a gödör alján vagyunk, hogy itt már csak a vak hit segíthet.

Mert komolyan hinni akarom, hogy ha már a gyerekeimmel nem is, de majd az unokáimmal rengeteget fogunk vonatozni. Mert a szolnoki állomás körül végre lesz P+R parkoló, az épület nem a lepukkant szegénységről és igénytelenségről fog tanúskodni, a vonatok szépek, tiszták, elég hosszúak és pontosak lesznek, mi pedig nem megtűrt és csak gondot jelentő utasok, hanem a pénzükért kiszolgálást kapó ügyfelek leszünk.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Kincsek, amik nincsenek

Az ország egyik legjobb szerkesztője egyszer azt mondta: soha ne írj arról, ami lesz, mert nem biztos, hogy az úgy is lesz. Sokszor jutnak eszembe szavai Szolnokon. Néhány beruházásról már annyiszor leírták, hogy milyen jó lesz. Aztán még mindig semmi.

Bunkóverseny

Azt mondták, bunkó voltam. Pedig csak be akartam állni a garázsom elé. Igaz, szóvá tettem, hogy a rosszul parkoló autó miatt ezt nem tudom megtenni. Kívántak is nekem két gerincműtétet. Egy olyan autó gazdája, aki jogosulatlanul használt rokkant-kártyát.

Kultúrvoks: centrum vagy periféria

Lassan látszik, kik aspirálnak a szavazatainkra. Az első nyomdai termékekből az ígéretek, az üzenetek kiolvashatóak. Ez azonban nekem kevés. A második belvárosi híd és a vasútállomás felújítása után a kulturális örökségünk megőrzéséről és a kulturális tervekről is diskurálnék.

Csattanások megelőzésére

Bár Szolnokon, ahol viszonylag sok az egyirányú utca, a kerékpárosok forgalommal szembeni közlekedését sem sikerült eddig szabályozni, mégse adjuk fel a reményt, hogy a bér rollerek elhelyezését, illetve a motoros egy- és kétkerekűek bringaúton történő használatát időben rendezi a város.