Amióta láttam a Sosem volt Budapest című kiállítást a Pesti Vigadóban 2023-ban, sokkal megengedőbb vagyok a szolnoki álmokkal kapcsolatban. Mert minden megvalósult beruházás – optimális esetben – legalább egy elképesztő álommal indul, amit aztán a realitások meg a körülmények farigcsálnak valósággá. És azt is el kell fogadni, hogy egyetlen megvalósult tervhez sokszor több tucat örökre fiókban maradó álom kell, így, ahol építkeznek és beruháznak, ott rengeteg a meg nem valósult álom. Ugyanakkor itt, Kelet-Európában évszázados hagyományai vannak az olyan álmoknak is, amiket a történelem meg a rendszerváltások mosnak el, hogy a politikai lózungokról és agyament ötletekről se feledkezzünk meg. Mindezekkel együtt azt mondom, egy város történetéhez a meg nem valósult álmok épp annyira hozzátartoznak, mint a megvalósultak, és épp annyira van vagy nincs mit szégyellni rajtuk, mint a valósággá lett terveken.

Sőt, a meg nem valósult álmok között egy kis fantáziával utazni is lehet. Mert tegyük fel, hogy külföldi turistaként kirándulóhajóval érkezem Szolnokra a Duna-Tisza csatornán – a Rajna-Majna-Duna hajózási útvonal keleti végéhez –, aminek a kikötője a Hetényi Géza kórháztól a város felé található, így a Tószegi úton egy szép híd is átvezet. A csongrádi Tisza III. vízlépcső miatt hajózható magasságú folyó partján sétálok turistaként a városközpont felé, de sajnos a nagykanyarnál távolabb kerülök a víztől. A Debrecen felé tartó vasúti sínek ugyanis elvágják a várost a folyóparttól, mert az 1848/49-es szabadságharc után ez a döntés született a nyomvonal tekintetében. És emiatt nincs három templom a Tisza-parton, a Tisza szálló sem épült meg, és a Verseghy park helyén is raktárak állnak. Azt hiszem, inkább felrázom álombéli turistámat.

Talán ez az egy meg nem valósult álom is jól példázza, mennyire másként alakulhatott volna Szolnok szerkezete és képe, ha a Szolnok-Debrecen vasutat 1857-ben nem a mai, várost elkerülő nyomvonalon nyitják meg. Miként ahhoz se férhet sok kétség, hogy Szolnok belvárosa ma nem így nézne ki, ha egy évszázaddal később, az 1960-as évek elején az a terv győzedelmeskedik, ami a 4-es főutat a mai Nagy Imre-Mátyás király-Szántó és Szolnok Ispán körutakon keresztül vezeti rá a belvárosi Tisza-hídra. Vagy mi történik a valamikor 80 ezer lakosú Szolnokkal, ha a második közúti Tisza-híd – ahogy arról már a hetvenes években is szó volt –, a szocializmus idején elkészül, és mondjuk, a város új lakótelepe a Holt-Tisza túloldalán épül fel.

A történelem nem ismeri a „ha” szót, de ebben az esetben mégiscsak legyünk megengedők, és játsszunk tovább a kisebb léptékű álmokkal. Az újabb álombéli turistám ez esetben a sztálinbarokk, főbejárata mellett tizenkét méteres toronnyal díszített, 1960-ban átadott szolnoki pályaudvarra érkezik, ahonnan a már 1905 óta közlekedő villamossal zötyög a városközpont felé. Ha az iparterületekre is kíváncsi lenne, akkor trolibusszal menne, ami az ötvenes évek első fele óta köti össze a vegyiművek végállomást a pályaudvarral. A belvárosra kíváncsi álomemberünk azonban a Baross utcán zötyög végig, és előbb megcsodálja a Kápolna utca sarkán álló kultúrpalotát, a Szolnok 900 egyik emlékét, majd szörnyülködik az SZTK után álló három 18 emeletes magasházon, amelyekre délelőtt pont árnyékot vet a Szapáry és a Kossuth út sarkán álló 22 emeletes toronyház. Felrázom az álomban utazót, mert nem szeretném tovább gondolni, mi is lenne ma ezekben a magasházakban.

Szolnok elmúlt évszázadaiban született, és ma is megismerhető álmai között természetesen vannak szörnyűek és zseniálisak is. Borzasztó lenne, ha megvalósul Magyarország első vidéki Sztálin-szobra, amit úgy akartak elhelyezni, hogy az egykori kaszinó és a cukorgyári bérház között mindent – az evangélikus templomot – is lebontanak a Tisza-partig, hogy aztán valahol a mai Verseghy-szobor helyén álljon a generalisszimusz, minden bizonnyal 1956-ban ledöntött emlékműve. Viszont milyen menő lenne, ha ezzel szemben Szolnokon valósult volna meg Magyarország első vidéki mélygarázsa, az Ady és a Boldog Sándor István körút kereszteződésében, az eredetileg oda álmodott modern vásárcsarnok alatt. Az meg már mindennek a teteje lenne, ha valahol a Domus mögött állna az az emeletes parkoló, amit a hatvanas évek elején képzeltek el az új Zagyva-parti lakótelep álmodói.

Ezekről a megidézett álmokról és még jónéhány hasonlóról is mesélek az Élő blogSzolnok Anno március 23-ai ráadás előadásán a Szőlőszem Közösségi Térben. Tehát Meg nem valósult álmok – A szolnoki villamos, trolibusz és felhőkarcolók – című képes, vetített előadás a Dózsa György út elején – lejárat a bírósággal szemben – jövő hétfőn 18.00 órától.