(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. április 4-én jelent meg először.)
Nekem sokáig úgy tűnt, hogy annak az időszaknak a kezdete, amelyben most élünk Magyarországon, 1989. október 23-a. Ami számomra egyben azt is jelentette, hogy a korábbi korszak – ha tetszik – rendszer lezárásának is ezt az időpontot tekinthetjük, ha nem megyünk bele mindenféle átmeneti időszakok taglalásába. Tehát, ha tudjuk a jelen rendszerünk kezdetét, a korábbi végét, akkor azt is meg tudjuk mondani, hogy az az előző mikor indult. Persze nálunk ez sem egyszerű. Mert április 4-ét, mint nemzeti ünnepet, csak 1950-ben vezették be az akkor már majdnem egyéves Magyar Népköztársaságban. Nagyjából 1989 óta viszont tudjuk, hogy a tényekkel – miszerint 1945-ben ezen a napon hagyta el az utolsó német katona Magyarország területét – hadilábon állt a korabeli döntés. De ez épp annyira lényegtelen, minthogy 1945-től, 1948-tól, 1949-től, avagy 1950. április 4-től számítjuk-e a szocialista Magyar Népköztársaság időszakát. Azaz annak a rendszernek az idejét, amit a mai rendszer leváltott.
Mondhatnánk, hogy van ennél fontosabb problémánk is. Amivel egy percig sem vitatkoznék, hiszen személyesen, helyi szinten, országosan, Európában és a világban is egy rakás, sokkal komolyabb gond is lajstromba vehető. Ám, ha arra a három percre, amíg ezt az írást végigolvassák, félreteszik a sok-sok egyéb súlyos nehézséget, akkor április 4-e kapcsán talán Önök is végiggondolják, hogy mi is lett a mi rendszerváltásunkkal. Amiről nagyjából semmit sem tudunk, és ami ennek köszönhetően szép lassan változik. Kicsit olyan kezd lenni ez a sztori, mint Garibaldi partraszálló találkozója, vagy a száz évvel ezelőtti Téli palota ostromának emlékezete, amelyeknek utólag annyi aktív résztvevője volt, hogy el sem fértek a megemlékezéseken. Azaz sokan kezdték aktuális érdekeiknek megfelelően átírni a saját múltjukat és a közösség emlékezetét.
Erre is lehet azt mondani, hogy és akkor mi van. Ettől olcsóbb lesz a tej, magasabb az ÁFA, változatlan a reklámadó, szomorúbbak a füzek, vidámabban a vasárnapok, keserűbbek az édesek? Persze, hogy nem. De ettől még gondolhatom azt – és ehhez kereshetek velem egyformán, a tömeghez képest meg másként gondolkodókat -, hogy a jövőnk mégiscsak a múltunkban gyökerezik, amit meg jó lenne ismerni.
Ám lassan egy árva szó nem esik az utolsó április 4-éről.
Nem beszélünk például arról, miként is jutottunk el 39 év alatt addig, hogy az legyen az utolsó. Lassan ismeretlenek kezdenek lenni a nemzetközi körülmények, a hazai gazdasági, szociológiai okok, a résztvevők, a pontos események és mindezek ok-okozati összefüggései. Nem néhány szakavatott történész fejében! Hanem a közös tudatunkban. Abban, amiből az iskolában meríteni lehet, hogy a gyerekeink megértsék, hol éltünk és ők hol élnek, ami segíthetne eligazodni a helyi közelmúlt megértésében is. Lehet, hogy az az április 4-e, meg az 1989-es év még – vagy már megint – túl közel van. Nem tudunk, vagy nem akarunk róla objektíven beszélni. És emiatt hiteltelen mindaz, amit a megelőző évekről mondunk. Azaz képtelenek vagyunk szögre akasztani Kádár-köpönyegét.
Ez pedig bebetonoz, lehorgonyoz, ismét maradivá tesz bennünket. Lassan egy emberöltővel a rendszerváltás után sem merjük kimondani, hol, hogyan és miért éltünk. Ezért zenghetnek újra a régihez nagyon hasonló dalok. Pedig a történelemnek nem feltétlenül kellene ismételnie önmagát. Csak hát ahhoz megúszhatatlan, hogy tanuljunk belőle.