Már napok óta folyt a védekezés, amikor a vasárnapi ebéd közben megcsörrent apósom – aki egyébként kereskedő – telefonja, hogy nyittassa ki a boltokat, mert szúnyogriasztó kell a védekezőknek. Apósom ugyan mondta, hogy ők ilyesmit nem árulnak, de persze nem tudott nyugodni, és azonnal telefonálgatni kezdett, hogy szúnyogriasztót szerezzen.

Nem emlékszem, hogy mi lett az eredmény, mert közben elindultunk vissza a fővárosba (ahol akkor éltünk), de még a város határát sem értük el, amikor az egyik – ma már nem létező – rádió kívánságműsorába Szolnokról futott be egy hívás. A műsorvezetőnek volt annyi újságírói rutinja, hogy nem engedte el a betelefonálót egy dallal, hanem kérdezett. Kiderült, egy Szolnokra vezényelt kiskatona van a telefon végén, aki vasárnap kora délután éppen a Rékasi úti laktanyában pihent, hogy pár óra múlva ismét valahol a gátakon legyen. A kiskatona nemcsak zenét kért, de mint mondta, szúnyogriasztót és valami kiadós ebédet is küldhetnének neki.

Emlékeznek még Hofi Géza klasszikusára? ?Ha nem lenne ilyen néphadseregünk, a kukorica a földeken rohadna?. Merthogy a sorozott hadsereget sok mindenre lehetett használni: korábban utat építettek, lakótelepet vagy éppen besegítettek a mezőgazdasági nagyüzemeknek. Az utolsókat rúgó sorozott hadsereg 2000-ben (is) ott volt a gáton. Nem sírom vissza a sorkatonaságot, és remélem, nélkülük is megúsznánk egy ilyen árvizet.

*

Időben már nem tudom elhelyezni, hogy a fenti – illetve az egy héttel korábban felidézett – események előtt vagy után történt, tény, hogy az egyik fővárosi hetilap szolnoki tudósítást kért tőlem. Akkor már napok óta minden tévé és újság a tiszai árvízzel foglalkozott, és nem telt el nap a szolnoki helyzet bemutatása és elemzése nélkül. Esküszöm, ha azokban a napokban kérdezik az embereket az ország legismertebb polgármestereiről, Szalay Ferenc dobogós helyen végez, ahogy a vízügy akkori igazgatója – Nagy István – is nehezen tudta volna letagadni, hogy közszereplő.

Mit lehet ilyen helyzetben még megírni? Hát, amit látok – gondoltam.

A Tisza-liget akkor már napok óta zárva volt. A mellékelt fotót nézegetve, talán érthető, hogy miért. A város felőli gát egy részén már átfolyt a víz, már újabb gát védte a ligetet, amit teljesen körbefolyt a Tisza.

Éjszaka értem a liget bejárójához, ahol rendőrök és polgárőrök állták az érdeklődők útját. Végül beengedtek. A liget főutcáján megpakolt teherautók zúgtak, a gátak közelében pedig szedett-vedett lámpák világítottak. Valahol a sportcsarnok közelében egy nagyobb csapatra lettem figyelmes, köztük rengeteg nőre. Ha jól emlékszem, a járműjavító dolgozói rakták a zsákokat a sötétben. A nők lapátoltak, a férfiak meg kézben adogatták a zsákokat. Legalább egy méterrel hömpölygött fejünk fölött a Tisza, de a sötétben lapátolókat ez nem zavarta. Mintha csak valami különleges vállalati bulin lettek volna. Viccelődtek, ugratták egymást, és rakták a zsákokat. Azt azonban hozzátették, ha valahol szakad a gát, akkor futni kell.

Nem kellett. A Tisza-liget és a város is megmenekült. Köszönhetően annak a sok ezer embernek, akik nem azt kérdezték, hogy mennyit fizetnek, hanem azt, hogy hol segíthetnek.