A János Vitéz szerintem eljátszható népszínműként, varázslatos gyerekdarabként és felnőtt meseként is. Három külön előadásban, és nem egy darab három felvonásában. A szolnoki tapsok alapján azonban be kell látnom, kisebbségi véleményt fogalmazok meg.
A francia kisvárosok szélén is vannak áruházak és bevásárlóközpontok. Viszont a belvárosok tele vannak hagyományos, kedves üzletekkel. Hentes, pék, kalapos, szappanos. És nem a turistákra építik az üzleteket. Feljegyzések Franciaországból.
Nem gondolnám, hogy az Üvegcipő Molnár Ferenc legjobb színdarabja. Abban azonban biztos vagyok, hogy az Üvegcipőt műsorra tűzni már fél siker. Igaz, ha a színészek által hozzáadható másik fél nem jön össze, akkor bizony maga Molnár sem segíthet.
Külföldön járva mindig azt nézem, hogy ott mi működik, ami nálunk nem. És vajon miért? Azt hiszem, ez nem kisebbrendűségi komplexus, hanem az örök optimizmus: ha már olyan büszkék vagyunk az eszünkre, néha használhatjuk is. Feljegyzések Svájcból.
Jövő február végéig még a hatvanas-hetvenes éveket bemutató kiállítás várja az érdeklődőket a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár épületében. Az ott dolgozók azonban már a következő nagy tárlatra készülnek, amiről Szabóné Maslowski Madlennel, az intézmény munkatársával beszélgettünk.
A kelet-franciaországi Mulhouse ugyan még csak nyolcszáz éves, de a belvárosában több parkoló helyére is virágágyást építettek. És ezzel nincsenek egyedül. Tudom, hogy ez egy másik Kelet.
Négy évtizede csodálatos álmokat szőttek a szolnoki Tabánról. Ugyanakkor 3 forintra emelkedett egy gombóc fagyi ára, a helyi színház és rádió pedig új vezetőt kapott. Régi augusztusok.
A jórészt társadalmi munkában kialakított Tiszaliget végében lévő Turisztikai Központ ideális lenne lakóparknak, főleg, ha a Csáklya utcai híd miatt az a vége is megnyílna a Ligetnek. Jaj!
Szolnok azért nem megy egyről a kettőre, mert ők mindent megakadályoznak. Szolnok azért nem megy egyről a kettőre, mert ő nem csinál semmit. De van videóbajnokság és Sz. F. 2.0.
