A János Vitéz szerintem eljátszható népszínműként, varázslatos gyerekdarabként és felnőtt meseként is. Három külön előadásban, és nem egy darab három felvonásában. A szolnoki tapsok alapján azonban be kell látnom, kisebbségi véleményt fogalmazok meg.
Nem vitéz a János
Akár Petőfi Sándor János Vitézére gondolok, akár Kacsóh Pongrác azonos című daljátékára, azt kell mondanom: ugyanabból az anyagból a rendező gyerekdarabot, felnőtt mesét vagy népszínművet is színpadra állíthat. A Szolnoki Szigligeti Színház műsoron lévő János Vitéze azonban egy darabon belül valósítja meg mindhárom lehetőséget.
Az első felvonásban egy túláradó népszínművet látunk, amelyben sajnos nem sok lehetőséget kapnak a színészek a színészi játékra. Mert annyian vannak állandóan a színen, hogy az egyéni megmutatkozásra alig jut lehetőség. Jönnek, mennek, énekelnek, zászlót lengetnek, de hogy pontosan ki és mit akar, kinek, mi a baja, nem nagyon derül ki. A katonák toborzója úgy rátelepszik az első felvonásra, hogy nem is értjük, mit keres itt Jancsi, az ő Iluskája, meg a ronda banya. Még szerencse, hogy a darab története az alapműveltség része.
A második felvonás nagyon jó alap lenne egy remek gyerekelőadáshoz. A pöffeszkedő pompán, az eltúlzott jellemeken nagyon jól szórakoznának a gyerekek. Nekem azonban nem ment. Sőt, voltak olyan pillanatok, amikor ripacsot kellett volna kiáltanom. Azt meg aztán végképp nem értettem, hogy miért kellett az Alföldi féle, nemzetis János Vitézhez képest meghatározni az előadást. Volt itt piros-fehér-kékben minden – hiszen a francia király udvarában jártunk -, főleg rengeteg ütődött, akiket a magyar vitézek mentettek meg. Csak éppen nagyon unalmasan.
A harmadik felvonás álomszerű kezdése számomra nagyon biztató volt. Azt hittem, egy igazi felnőtt mesét látok majd. Ami meg is valósulhatott volna, ha a korábbi két felvonás is hasonló hangulatban készül. Így azonban lógott az egész, mint a végén a két főszereplő a hintán.
A függöny leeresztése után felcsattanó taps alapján azonban be kell látnom, hogy kisebbségi véleményt fogalmazok meg, amikor azt mondom: a szolnoki János Vitéz nem jó, sőt, hagy kívánnivalókat maga után. És nem a színészek miatt. Bot Gábor ugyanis nagyszerű János Vitéz, remek hanggal. Lugosi Claudia gonosz mostohája a darab legjobb alakítása. Ifj. Jászai László a toborzó tisztből sokkal többet hoz ki, mint amennyit várnánk. Szóval, remek színészek visznek a vállukon egy nagyon jó darabot, nem túl jó rendezésben.
Persze tudom én, hogy egy vidéki színházban kellenek az ilyen darabok, de az idei szolnoki premiereket látva, nem vagyok biztos abban, hogy az itteni közönség egy ilyen János Vitézt érdemelt.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról származnak.)
