Ezen a hétvégén nagyszabású programokkal emlékezik Szolnok az eddigi legnagyobb tiszai árvíz tízedik évfordulójára. Meg arra, hogy volt néhány olyan nap, amikor semmi más nem számított csak Szolnok. És a városért össze is lehetett fogni. Lehetne erre sűrűbben emlékezni?
Szolnokon autóval közlekedni - néha - kifejezetten nehéz. Ezért okolhatjuk a szűk áteresztőképességű útszakaszokat, az olykor nem működő közlekedési lámpákat és természetesen autóstársainkat. Az autóstársaink pedig minket, mert ennek az egész, néha mozdulatlanná dermedő rendszernek mindannyian részesei és okai vagyunk.
A Czukor Show című magyar filmről megjelent elmarasztaló kritikák ugyanazon a tévedésen alapulnak. Dömötör Tamás filmjét a délutáni, fogatlan beszélgetős tévéműsorok dokumentarista paródiájának akarják láttatni. Holott nem az. Hanem egy elsőfilmes egészen jó játékfilmje. Szolnoki szereplővel!
Le kell szögeznem: messzemenőkig támogatom a kereskedői szabadságot, védendőnek tartom a tulajdonhoz fűződő mindenféle jogokat, ugyanakkor nagyon szeretem a Kossuth teret, ami valóban Szolnok szíve, és még inkább az lehetne, ha jobban dobogna.
Kezembe akadt ez a 2000 áprilisában, a Tisza és a Zagyva torkolatáról készült fotóm. Akkor valahogy nem tűnt annyira hátborzongatónak a látvány, mint most, 10 évvel később. És eszembe jutnak a saját történeteim azokról a napokról, amikor Szolnok nélkül egyik adón sem lehetett híradó.
Az alföldi gátak teteje a legtöbb esetben hullámos és gazos, tehát azt is mondhatnánk a szolnoki Zagyva-gát művésztelep melletti részére, hogy nincs itt semmi látnivaló. Meg máshol a város parkjai, zöldterületei rendben vannak. Én is csak azért citálom a milliárdos beruházással várfallá lett gátat, hogy mielőtt újabb közterületek megújítására pályázik Szolnok, gondoljuk át: mit tudunk kezdeni a meglévőkkel.
A Házmesterek a vészkorszakban című könyvet azoknak ajánlom, akik még hisznek abban, hogy a történelem ismételheti önmagát, ezért kíváncsiak, miként lesz a kisember gonosszá.
– Béla nincs meg – néztek egymásra sápadtan a tintakék ruhás brigádtagok az épülő Tisza-híd Liget felőli végénél, miután a régi szerkezet egy darabja hatalmas robajjal belezuhant a folyóba. – Az a marha elindult a túlpartra, mert valami szerszámot a Szabadság téren hagyott – igazította meg tintakék nadrágja kantárját Lajos, aki negyedik éve nemcsak együtt dolgozott az új híd építésén Bélával, de vele is lakott a munkásszállón. – Nem érhetett át! Mert azok a balfasz pestiek elcseszték a kötéseket.
Legfeljebb másfél évtizede működhetett a Tisza szálló, amikor egy Szolnokra bevonult fegyverneki fiatalember ezzel a már háborús minőségű képeslappal üzent egy otthoni ismerősének. Ám nem emiatt mutatom meg ezt a lapot.
