Ezen a hétvégén nagyszabású programokkal emlékezik Szolnok az eddigi legnagyobb tiszai árvíz tízedik évfordulójára. Meg arra, hogy volt néhány olyan nap, amikor semmi más nem számított csak Szolnok. És a városért össze is lehetett fogni. Lehetne erre sűrűbben emlékezni?
Szolnokon autóval közlekedni - néha - kifejezetten nehéz. Ezért okolhatjuk a szűk áteresztőképességű útszakaszokat, az olykor nem működő közlekedési lámpákat és természetesen autóstársainkat. Az autóstársaink pedig minket, mert ennek az egész, néha mozdulatlanná dermedő rendszernek mindannyian részesei és okai vagyunk.
A Czukor Show című magyar filmről megjelent elmarasztaló kritikák ugyanazon a tévedésen alapulnak. Dömötör Tamás filmjét a délutáni, fogatlan beszélgetős tévéműsorok dokumentarista paródiájának akarják láttatni. Holott nem az. Hanem egy elsőfilmes egészen jó játékfilmje. Szolnoki szereplővel!
Le kell szögeznem: messzemenőkig támogatom a kereskedői szabadságot, védendőnek tartom a tulajdonhoz fűződő mindenféle jogokat, ugyanakkor nagyon szeretem a Kossuth teret, ami valóban Szolnok szíve, és még inkább az lehetne, ha jobban dobogna.
Kezembe akadt ez a 2000 áprilisában, a Tisza és a Zagyva torkolatáról készült fotóm. Akkor valahogy nem tűnt annyira hátborzongatónak a látvány, mint most, 10 évvel később. És eszembe jutnak a saját történeteim azokról a napokról, amikor Szolnok nélkül egyik adón sem lehetett híradó.
Az egykori kertmozi – merthogy Szolnokon ilyen is volt – helye, meg a hozzá szervesen kapcsolódó néhai Nemzeti/Vörös csillag filmszínház, pontosabban a volt Nemzeti szálló báltermének 130 éves, magára maradt fala ősszel mutatja a legszebb arcát, amikor a romokat elfoglaló növények elkezdenek színesedni. Hogy mit rejtenek a fák, bokrok vagy meddig tartják még egybe a falakat a növények, ne feszegessük! Miként azt sem, hogy Szolnok közepén mióta is pusztul a város egyik legszebb épülete.
Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el? Egy évünk elszelelt. Dúdolhatnánk dalokat, csavarhatnánk ki verssorokat, ha éppen nem a bőrünkre menne mindaz, ami Szolnokon (nem) történt.
Egy film attól még nem jó, hogy kis költségvetésű. Az sem biztosíték semmire, hogy a sztori színházban működött. És sajnos a korábbi Oscar-díj sem garancia semmire. Mindez nem egykutya.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai 200 kiállítása becsülendő kísérlet arra, hogy a 21. században is népszerűvé tegye a 19. század nagy mesélőjét. Ám ehhez a 20. századi olvasók is kellenek.
