Mégis megszokjuk. Felfoghatatlan, mégis következmények nélkül úszik galambszarban a 97 éves Tisza szálló környéke, veri fel gaz a kerthelyiségét, ahol hónapok óta egy roncs az egyetlen vendég. Szolnok egyik legszebb helyén másfél évtizede pusztulhat az egykor a város által épített, a helyiek által szeretett szálló, étterem és fürdő. A város tizenöt éve tehetetlen, avagy a vezetők kamuzzák a lehetetlent. A szolnokiaknak pedig nem marad más, mint nézni és megszokni. Megszokható?
A Szigligeti új bemutatója, a Mici néni két élete nemcsak a főszereplő Gombos Juditnak jutalom, de úgy tűnik a társulatnak is, és főleg a közönségnek. Felhőtlen kikapcsolódás, szórakozás.
A szolnoki állomás új helye is kellett e városnegyed létrejöttéhez. De épp oly fontos volt az Eötvös téri víztorony, a Baross utcai iskolasor megépítése, mint a Jubileumi tér létrejött.
Az egykori kertmozi – merthogy Szolnokon ilyen is volt – helye, meg a hozzá szervesen kapcsolódó néhai Nemzeti/Vörös csillag filmszínház, pontosabban a volt Nemzeti szálló báltermének 130 éves, magára maradt fala ősszel mutatja a legszebb arcát, amikor a romokat elfoglaló növények elkezdenek színesedni. Hogy mit rejtenek a fák, bokrok vagy meddig tartják még egybe a falakat a növények, ne feszegessük! Miként azt sem, hogy Szolnok közepén mióta is pusztul a város egyik legszebb épülete.
Nem történt semmi sem. Felejtsük gyorsan el? Egy évünk elszelelt. Dúdolhatnánk dalokat, csavarhatnánk ki verssorokat, ha éppen nem a bőrünkre menne mindaz, ami Szolnokon (nem) történt.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
