Csak a film címén gondolkodtam volna még egy kicsit. Mert bár tudom, hogy Mészáros Márta 1980-as Örökség című filmje – amire legtöbben Hernádi Judit Soha se mondd! című dal miatt emlékezhetnek – előtt nincs ott az „Az”, ám még így is pillanatok alatt féltucatnyi „Örökséget” dob fel a kereső. A Tasnádi István által írt és rendezett film pedig egyrészt ennél sokkal jobb megkülönböztetést érdemel. Másrészt a legkevésbé sem egy örökség fenyegető elvesztéséről, akkor már inkább a cipelt, családi titkokkal és traumákkal teli örökségről szól. De inkább az öregezős csalásról. Úgyhogy simán lehetett volna Öregezés a címe, netán az egyik címszereplő – Mucsi Zoltán – filmbéli neve miatt Papus, esetleg Neki Papus, nekünk Főnök, sőt akár A háromszög négyszögesítése vagy a Négyszögletű háromszög is. És ezzel ki is fogytam minden negatív megjegyzésből, amit a Lengyel Tamás, Molnár Áron és Mucsi Zoltán főszereplésével frissen bemutatott Tasnádi alkotásról el tudok mondani.

Az örökség ugyanis visszaadta a hitemet a magyar filmgyártásban. A magyarok is ki tudnak találni különleges, nagyon helyi, ugyanakkor nemzetközi viszonylatban is értelmezhető történetet. Nem lepődnék meg, ha komoly nemzetközi piac nyílna meg e film előtt, miként azon se nagyon csodálkoznék, ha a nálunk BÚÉK címmel újrahasznosított olasz mozihoz hasonlóan Tasnádi István történetével is valami hasonló történne Európa több országában. Ez amúgy szép kihívás lehetne a megújulni készülő magyar filmiparnak. Mármint az, hogy hazai filmeket valódi piacokra, piaci alapon, profitot termelve exportáljunk, és igen, ha van rá igény, akkor újabb bőrt lehúzva a „termékről” a forgatókönyvét is eladják. Egy iparág ugyanis nemcsak abból áll, hogy idehaza olcsón gyártunk a gazdag külföldieknek.

Azt is érdemes Az örökség kapcsán kiemelni, hogy ha megtalálják a megfelelő szakembereket, akkor nemcsak történeteket tudnak a magyarok kitalálni, de képesek eleje-vége forgatókönyvet is írni úgy, hogy közben is értelmezhető a sztori. Sőt, az elmúlt hetek elképesztő példái ellenére a magyar filmiparban az sem ördögtől való, hogy vállalható, élő dialógusokat mondanak el a szereplők. Arról nem is beszélve, hogy a szereplőket megformáló színészek nemcsak szöveget tudnak mondani, de ahhoz kapcsolódóan akár játszani, a játékkal alkotni is képesek. Ha majd másodjára vagy harmadjára nézik Az örökséget, akkor bizonyos jeleneteknél fogják be a fülüket, és csak Molnár Áron és Lengyel Tamás arcjátékára koncentráljanak! Nem, hogy minden ott lesz Önök előtt, de pluszinformációkat is kapnak a szereplők érzelmeiről, pillanatnyi meghökkenéseiről. Az örökség után nincs kétségem afelől, hogy mostanában Lengyel és Molnár a két legnagyobb magyar filmszínész.

Mondhatnánk, hogy persze, mert maguknak teremtenek lehetőségeket. Mások is így vannak ezzel. Csakhogy miközben mások – a filmjeik alapján legalábbis úgy tűnik – a lehetőséget szimpla megélhetésként, vagy viszonylag könnyű pénzfelhalmozásként értelmezik, addig Molnárék elsősorban alkotni, egyszerűbben mondva, filmet csinálni szeretnének. Az Örökség ugyanis kis túlzással a nyolcvanas apa és a két fiú drámája lényegében egyetlen lakásban. Azaz a helyszín és a díszlet bekerülési költségéből R. P. Petőfi-gyártmányának egy jelenetnyi kosztümjeinek az ára se jönne ki. De Csukás Sándor operatőr kamerája előtt itt ismét bebizonyosodik, hogy nem a helyszín, a trükkök, a csilivili stáb, hanem mégiscsak a történet, a színészi játék, az operatőri, világosítói, vágói és rendezői munka számít.

Nem. Ez a film nem azért lett rettentő jó, mert a forgatásakor még létező közpénzszivattyú magyar filmgyártóhaknin kívül született. És még csak nem is azért, mert Lengyel Tamás és Molnár Áron az elmúlt éveket a magyar filmgyártás páriájaként élte túl. Hanem azért, mert a legelső pillanatban beszippant, a sejthető történet ellenére magával ragad, egyetlen kockára sem enged el, izgalmas és elgondolkodtató marad. A sok dicséret közepette, ha csak egyetlen dologra hívhatnám fel a figyelmet, akkor az a három férfi alkotta háromszög teljes körbejárása, az apa és a két fiú mozgatóinak sokoldalú megmutatása lenne. Mert talán ez a hullámvasút, az újabb és újabb értelmezési kényszer, a szereplők megértése vagy meg nem értése az, ami Az örökség mágnese.

Mondhatnám, hogy ajánlom, de minek. Aki látta Molnár Áronék Itt érzem magam otthon című, év elején bemutatott remeket, az tuti, hogy jegyet vált erre is. Miként abban sem kételkedem, hogy a Loupe Színházi Társulás épülő közönségének se kell nullánál többször elmondani, hogy a mozipénztáraknál a helyük. És akkor a Mucsi-rajongókról még nem is beszéltünk. Van olyan élő örökség, amire itt építeni lehet.