Ahogy már nem emlékszünk a vízügyi székház vagy éppen a pártház építése körüli bonyodalmakra, néhány év múlva ugyanígy senki nem fogja felhánytorgatni az Agóra létrejöttének körülményeit. Maximum azt idézzük fel, hogy a helyén volt egykor a pártgarázs, meg egy rusnya parkoló, előtte pedig egy kiszolgált tér ormótlan betonfalakkal. Persze lesz vita, hogy az épület szép vagy sem – nekem tetszik -, meg hogy szebb volt-e előtt a környék vagy sem – szerintem nem. Az Agóra meg ott fog állni, mert Szolnokról ezt már nem viszi el senki.
Gárdonyi Géza Az egri csillagokban Szolnokkal kapcsolatban leírt egy gondolatot, amit szerintem a következő években sokszor fogunk használni az Agóra miatt is. Tudniillik: a várak ereje nem a falakban vagyon. Hanem bizony a védőkben, azaz a falakat élettel megtöltő emberekben. Az Agóra megítélése néhány hónapon belül tehát nem azon fog múlni, hogy milyen maga az épület, hanem, hogy mi minden történik benne. Mert ugye kit érdekel ma már, hogy a szomszédos Aba-Novák Kulturális Központ – született MMIK – egyébként kora egyik legkülönlegesebb, talán nem túlzás, legmodernebb és leginkább előremutató középülete volt.
Az Agóra hétvégi megnyitója előrevetített valamit abból, hogy az épület működtetői nem lesznek könnyű helyzetben.
Az Optikai illúziók című, egyébként egy hónapig az épület földszintjén látogatható kiállítás maga a csoda. Olyasmi, ahol az ember nem hisz a szemének, mert átveri az agya, így újra és újra vissza kell mennie az egyes tárgyakhoz. Nem kell titkolni, hogy nem saját anyagról, hanem vásárolt, máshol már bemutatott tárlatról van szó. Amit teljesen világos, hogy nem lehet ingyenessé tenni. A kérdés tehát csak az, hogy sikerül-e hasonló csodákat rendszeresen felhajtani, illetve lesz-e fizetőképes kereslet az ilyen attrakciókra. Részemről, mindkettőnek drukkolok.
Viszonylag rövid ideig látogatható az egyik emeleti térben – a helyiségek elnevezését még meg kell tanulnunk – az Aba-Novák Vilmos és Szolnok című kiállítás, amiért szintén lehet rajongani, hiszen nem egy szimpla festői életműtárlat, hanem egy szelet a város történetéből. Az anyaga viszont helyben született, és fel is adta a leckét a szervezőknek a folytatást illetően. Lehet ezt rendszeresen felülmúlni? (Meg kell jegyeznem, hogy a Facebook és a web2 korában – ami ingyen reklámot generálhat – a hatvanas évek ?tilos fotózni? mentalitását gyorsan el kellene felejteni.) Ahogy a kiállítás előterében, a Vincze Gyula képeslapgyűjteménye körüli tolongást néztem, lenne fogadókészség a saját múltunkról szóló kiállításokra.
Az viszont kérdés, hogy az említett két kiállítás terei az épület nem ünnepi üzemeltetése közben alkalmasak lesznek-e ilyen tárlatokra. Avagy úgy járunk, mint most Verebes György Titánok csarnoka című kiállításával az aulában. Mert hiába adott egy zseniális tér, és hiába adott egy szuper kollekció, a kettő nem feltétlenül adódik össze. Abban a térben hanyatt akarok esni a csodálkozástól! Ami most elmarad. Mert elvesznek, és túl távol vannak a képek. Arról nem is beszélve, hogy egy XXI. századi technológiával létrehozott épületben olyan hangosítás nem művelhető, mint éppen ennek a kiállításnak a megnyitóján. Majdnem sírtam.
Ahogy kicsit összeszorult a szívem akkor is, amikor az ötletes üveghídon átmentünk az Aba-Novákban. Magunk mögött hagytunk egy nyüzsgő, érdekes, bár sok apró helyiségében még üres teret, és átléptünk egy csendes, magányos épületbe. A Jászkun Fotóklub kedves kiállítása volt az egyetlen, ami miatt érdemes volt átsétálni. Hogy aztán a hatalmas aula üressége elszomorítson. Mi lesz itt, ha ünnep idején csak ez van?
Tudom, hogy csak most nyílt meg az új épület. Szimpatikusnak tartom a polgármester megnyitó beszédében elhangzottakat, hogy a fiatalokat kérte, töltsék meg az új tereket. Elfogadom, hogy az átadás csúszása miatt lehetetlen mindkét épület valamennyi zugába valami attrakciót varázsolni. Sőt, azt is tudom: a puding próbája az evés, és még éppen csak elkészült ez a puding. És telhetetlen is vagyok.
Mert szerintem az Agórával egy olyan lehetőséget kapott a város, aminek köszönhetően felkerülhetne az ország kulturális térképére. (Ne sértődjön meg senki, és ne csapjuk be magunkat: a fővárosból nézve még nincs ott!) Ehhez azonban az kell, hogy ne a meglévő kockákat rakosgassuk újra és újra más sorrendbe, hanem innovatívan és szemtelenül hozzunk létre újdonságokat.
A megnyitó előtti napon is jártam az Agóránál. Az állomás irányából középiskolás lányok jöttek bringával a térre, akik először csodálkoztak rá az épületre. Sajnos nem idézhetem szó szerint azt az őszinte meglepődést és örömöt, amit az épület láttán megfogalmaztak. Azt viszont tudom, hogy ha valami hasonlót nem sikerül szinte folyamatosan kiváltani belőlük az Agóra programjaival, akkor megeszi a fene az egészet.
És az nem lehet…
