2025.08.27. (szerda)

Az arcokat figyeljék!

Az arcokat figyeljék!

Dátum:

Érezték már azt színházban, hogy legszívesebben felugranának, és valamelyik szereplőt ledorongolnák? Szerencsére az Öldöklés istene jórészt egy üvegfal mögött játszódik a szolnoki Szín-Mű-Helyben. Így csak kívülállói vagyunk egy olyan hétköznapi történetnek, aminek bármikor részesei is lehetnénk.

Ne dőljenek be annak a hirdetésnek, miszerint a szolnoki Szín-Mű-Hely idei első premierje olyan, mintha színház és film lenne egyszerre! Nem. A Sorin Militaru rendezésében bemutatott Az öldöklés Istene kőkemény, klasszikus, és a legjobb értelemben vett modern színház, aminek minden pillanatában csak bánhatjuk, hogy nem lehet egyszerre film is. Pedig akkor a szereplők arcát még közelebbről figyelhetnénk. Ám egy szimpla, egymásra vágott képekből álló film se lenne tökéletes megoldás, ugyanis a legeslegjobb az volna, ha mind a négy szereplő – Radó Denise, Molnár László, Molnár Nikolett, Barabás Botond – arcának összes pillanatát végig követhetnénk. Yesmina Reza kortárs drámája – amit annak ellenére sem neveznék bohózatnak, hogy ennyit nagyon régen nevettem a Szín-Mű-Helyben – szolnoki adaptációjának legnagyobb nézői kihívása a színészi arcjáték követése. Lehet, hogy négyszer kell még megnéznem ezt az előadást?

Barabás Botond önmaga fontosságát a telefonjával kiélő figurája különböző mosolyaival, nevezéseivel, vigyoraival olykor tenyérbe mászó és legszívesebben felpofozná az ember, de ez az arcjáték legalább annyira fontos, mint a szövege. Molnár László egyszerű, de mégis önérzetes, saját otthonában is megalázott kispolgára sem kellhetne ilyen tökéletesen életre mindazok nélkül, amik abban a két órában az arcán lejátszódnak. Esküszöm, egy második hang. Molnár Nikolett először szende, a férje árnyékában létező, modern, 21. századi anyája-nője is akkora hullámvasutat pörget a mimikájával, a különböző nézéseivel, hogy ezt az előadást lehetetlen lenne szinkronizálni. Radó Denise önmegvalósító, férjidomár anyaoroszlánjának tekintetével pedig sem iskolában, sem boltban, sem egy önkéntes fórumon nem szeretnék találkozni, mert gyilkolni lenne képes vele. Az első öt perc után az az egy bosszantott, hogy egy ideig háttal ült nekem. Tehát, nemhogy négyszer kellene még megnéznem Az öldöklés Istenét, de jó előre kitalált négy különböző helyről is.

Elvitathatatlanul különleges díszletet alkotott a szintén vendég Cristian Marin – egyben jelmeztervezője is a darabnak -, aki nemcsak egy modern lakásbelsőt hozott létre a színen, hanem a lakás ablakait is elhelyezte a nézőtér és a színpad közé. Minden bizonnyal azért, hogy még inkább érzékeltesse, bekukucskálunk ismeretlenek életébe. Így utólag ez nekem maximum érdekes, különleges vagy meglepő, de szerintem a darab befejezése miatt nincs meg a plusz tartalma. Ugyanis, amikor beülünk a nézőtérre, ez a hatalmas üvegfelület tükörként is funkcionál, azaz az ettől kicsit megszeppent nézők önmagukat figyelhetik egy darabig. Azt gondoltam, vártam, hogy az előadás majd hirtelen színpadi sötéttel és a nézőtéri fényárral ér véget, amitől egy pillanat alatt önmagunkat látjuk az addigi történet helyszínén. Azaz a bekukucskálásnál vagy éppen a néző és a dráma elválasztásán túli funkciót is kaphatott volna az így csak érdekes díszletelem. Ami miatt ráadásul mikroportokat kell használni, és ez bizony a bemutatón nem volt tökéletes. Azt hiszem, emiatt is újra jegyet kell váltanom Az öldöklés Istenére.

Amire remélem, majd úgy emlékezhetünk pár év múlva vissza, hogy nemcsak folytatója a Szín-Mű-Hely korábbi években is vállalható produkcióinak – például A tizenkét dühös ember, Mikve, Bakaruhában, Névtelenül -, de azokat meghaladni akaró új korszak kezdete egyben. Hiszen a darab négy szereplőjén is látszott, hogy lubickolnak a szerepeikben, és az „idegen” rendező által teremtett lehetőségekben. Ebből pedig annak kellene következnie, hogy nem lesz könnyű újra jegyet vennem Az öldöklés Istenére.

(A felhasznált fotók a Szigligeti Színház oldaláról valók.)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Ismét győztünk

Az ágyúk dörögtek, a kisebb gyerekek sírtak, a riasztók vonyítottak. A Szapáry kereszteződése felől indított magyar roham végül ismét diadalmaskodott. Az osztrákok kénytelenek voltak feladni a szolnoki várat. Csak az a játék lehet szórakoztató, amit komolyan vesznek.

Szolnoki kuriózum

Amikor először kaptam levelet a megyei hadkiegészítési parancsnokságtól, nem én voltam a legboldogabb tinédzser Szolnokon. Sőt, még az épületet is utáltam, ahonnan aztán éveken keresztül jöttek a trikoloros szélű levelek. Talán ezért is vagyok elfogult azzal a kiállítással, amit ott rendeztek be, ahol egykor alsógatyában vártam a sorozóbizottság döntésére.

Kívülálló nosztalgia

Röhögtem volna negyedszázada, ha azt jövendölik, hogy majd egy zöldre festett ZUK kisteherautót fogok a legtöbbször körbejárni egy veteránautó-kiállításon, és a Mercik meg a Cadillacek helyett a fehér Zaporozsec fogja megdobogtatni a szívem. Változik a világ.

Van egy álmunk és várjuk?

Orbán Ráhel Gustav Klimt műtermében Adele Bloch Bauer helyébe lép című DrMáriás festménnyel csak azért kezdem ezt az ajánlót, hogy hátha többen elolvassák, és még többen megnézik a Nora Art Collection Álomvárók című kiállítását az Agórában, ami persze, nem ezért fontos és értékes.