A Halj már meg! című, a Tisza moziban is látható magyar filmet a műsorokban vígjátékként hirdetik, holott ez az egyetlen műfaji meghatározás, amit semmi esetre sem aggatnék rá. Sokkal inkább egy groteszk dráma, vagy még inkább egy furcsa krimi, ami fantasztikus utazása során lényegében az elmúlt nyolcvan év magyar történelmén is végigszáguld. És bár be kell ismernem, az első negyedóra után azt hittem, felállok és otthagyom, mert egyszerűen nem állt össze sem a kép, sem a történet, nagyon örülök, hogy türelmes voltam. Mert nagyjából a tizenhatodik perctől olyan szinten ragadt magával az egyre kuszább, ám mindig kibogozott történet, hogy mozdulni sem bírtam. A 102. perc végén pedig tényleg úgy álltam fel, hogy láttam az év legjobb magyar filmjét.

Amiben talán éppen az volt a legnagyobb titok, hogy először kicsit lassan, aztán meg egyre gyorsuló sebességgel vont be a történetébe. Ami először annyival indul, hogy egy hirtelen megözvegyült asszony rájön, nem ő volt az egyetlen nő a férje életében. Aztán mintha minden titok újabb és újabb, az előbbieknél is észveszejtőbb titkokat rántana elő. Ráadásul pont akkor, amikor valami hazugság miatt felkiáltanánk, mert például egy egyszerű mozdonyvezető mégsem tarthat fenn két nívós életet. Ám meg se mukkanhatunk, mert a következő pillanatban leesik az állunk attól, hogy kiderül, lényegében négy nő küzd ugyanazért, a számukra sem teljesen ismert férfiért, akinek a múltjából sorra kerülnek elő a csontvázak helyett a stiklik. Amikbe persze nem azért keveredett, mert alapból gengszter volt, hanem mert a négy nő meg a történelem belekeverte.

A néhai Kamondi Zoltán nagysága nemcsak a remek forgatókönyvben, hanem a kitűnő történetmesélésben, a príma színészválasztásban és a magas mesterségbeli tudásra utaló színészvezetésben állt. Kováts Adél – a feleség -, Ónodi Eszter – a szerető -, Csákányi Eszter – az anya – és Pájer Alma Virág – a lázadó lány – mesterien küzd a már halott mozdonyvezetőért – Cserhalmi György -, akinek válogatott kézilabdás karrierje a bojkottált 1984-es olimpia miatt tört ketté, és kicsit emiatt is keveredett bele az illegális műtárgy-kereskedelembe. Ahol olyan nagyágyúk keresik rajta még holtában is a szajrét és a pénzt, mint a minden szerepében elsőrangú Hegedűs D. Géza, az egykor többet filmező Koncz Gábor, a ma méltatlanul kevés moziban látható Kőszegi Ákos, vagy éppen a lassan hiányozni kezdő Kulka János. Hogy a botcsinálta vasutas Mucsi Zoltánról és a végig tolókocsiban ülő Törőcsik Mariról el ne feledkezzünk!

A kiváló történet, a remek rendezés, a honi színjátszás java, a varázsaltos képi világ mind-mind arra predesztinálná Kamondi Zoltán utolsó játékfilmjét, hogy nézőcsúcsokat döntögető siker legyen. Ám ez szinte kizárt a magyar filmgyártás kinőhetetlen betegsége miatt. Mert képtelenek megérteni, hogy a filmkészítés nem akkor ér véget, amikor az utolsó verzió kijött a vágószobából és a fénymegadás is megtörtént. Ez nagyjából a félút. Megfelelő reklám nélkül ugyanis a legjobb magyar film is elvész a profin promótált amerikai alkotások között. Amikre sokszor idehaza egyenként is többet költenek, mint az összes magyar film hírelésére, még akkor is, ha vállalhatatlanok.

Hányan tudnak a Hivatali karácsony című borzalomról és mennyien Kamondi remekéről? Elkeserítő és bicskanyitogató. Sajnálom mindazokat, akiknek csak az előbbi lesz meg, mert az utóbbiról még csak nem is hallhattak.