Megszokott dolog volt, hogy az oroszok – ruszkik, szovjetek, ki, hogy nevezte őket – szilveszter éjjel már tízkor lövöldöztek a szolnoki laktanyákban. Az azonban merőben meglepő volt, amikor 1986 júniusában, egyik éjszaka, egész komoly pirotechnikai bemutatót produkáltak a besenyszögi úton lévő kaszárnyában.
Hogy pontosan mi történt, arról már azon a nyáron legendák keringtek a városban. Azt mindenki biztosra vette, hogy néhány orosz katona üzemanyagot akart lopni, hogy azt fillérekért eladja a magyar lakosság élelmes részének. Az akcióba azonban hiba csúszott, és nemcsak a lopott üzemanyag repült a levegőbe, hanem a laktanya lőszerkészletének egy jelentős része is. A jól értesültek szerint az oroszok teherautókkal menekítették a lőszereket a környező erdőkbe. Azt is bőszen mesélték, hogy bár az orosz laktanyát magyar otthonok vették körül, a szolnoki tűzoltókat nem engedték be a kaszárnya területére. Sőt, biztos források arról is beszámoltak, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó Vörös Hadsereg magyarországi parancsnoka helikopterrel érkezett a helyszínre, és a bűnösöket saját kezűleg lőtte főbe, merthogy az emberélet nem nagyon számított.
A legendák igazolása a jövő történészeinek a feladata. Az azonban biztos, hogy a fél várost veszélybe sodoró laktanyát alig öt esztendővel később elhagyták az oroszok. Hogy két évtized alatt mi lett belőle, arról bárki meggyőződhet, ha a Mester utcai laktanya területén tesz egy kört. A szovjet művelődési ház nyomai még megvannak, a raktárak és műhelyek helyén pedig ma vagy két tucat vállalkozás működik, a tiszti lakásokból pedig lakótelepet alakítottak ki. Pontosabban a méteres gazban még áll egy tömb, ami nagyjából úgy maradt, ahogy két évtizede ránk hagyták az oroszok.
Nincs viszont már meg az egykori szovjet katonai kórház. A Vörös Csilag – bocsánat: Városmajor – úton állt, az egykori Néplap nyomda és a tüdőkórház között (ezek sincsenek már meg). Szóval ott, ahol ma a lakópark található. Egy hatalmas, kastélyszerű épület volt, bejárata előtt a város legnagyobb Lenin mellszobrával.
Ha jók az információim, akkor részben ennek a kórháznak a kiszolgálását végezte a másik Vörös Csillag úti laktanya, amelynek főbejárata pontosan a második Zagyva-híd Vosztok felőli hídfőjével szemben volt. Ott, ahol ma rendőrautók hajtanak be a városi kapitányságra, két évtizede még szakadt orosz teherautók jártak.
Egyik elképesztő élményem éppen ezekhez a szakadt orosz teherautókhoz köt. Még egy éves sem volt a jogosítványom, amikor egyedül kellett kivezetnem Nagykörűbe. Előtte autóval soha nem jártam ott, csak nagyjából tudtam, hogy merre kell mennem. Nem sokkal Szolnok után azonban utolértem egy iszonyatosan hosszú orosz katonai menetoszlopot, benne legalább ötven, elképesztően lassan cammogó teherautóval. A kocsiban nem hallott senki, úgyhogy bátran ruszkiztam, majd egy idő után elkezdtem előzgetni az autókat. Nem volt túl jó ötlet, ugyanis aznap már nem találtam meg a nagykörűi lehajtót.
Szovjet katonákkal azonban szinte bárhol és bármikor lehetett találkozni Szolnokon. A legnagyobb mozgás a József Attila úti laktanyájuk környékén volt. Ráadásul oda valamennyire be is lehetett látni, mert az egykori csendőrlaktanya vaskerítését nem mindenütt cserélték betonfalra. Igaz, a Százados utcai kereszteződésénél érdemes volt kicsit jobban figyelni, mert nem éppen az úrvezetésről voltak híresek a szovjet kiskatonák.
Ezt a kifejezést – szovjet kiskatona – általában jóanyám használta azokon a napokon, amikor valamilyen oknál fogva az Újszász-Szolnok vasútvonal mentén 50-100 méterenként felállították a szovjet hadsereg sorkatonáit. No, ekkor a legbénább kém is pontosan tudta, hogy vagy valami fontosat szállítanak, vagy valaki nagy ember közlekedik vonattal.
De láttam én kiskatonát az utcánkban is. A fiatal srác egy markolós MTZ traktorral vonult fel egyik reggel, és addig nem szállt ki a vezetőfülkéből, amíg a vagy másfél kilométeres utcán ki nem ásta a gázvezeték árkát. Hogy a szovjet-magyar barátság mely haszonélvezője rendelte oda, nem tudom, de tény, hogy a szembe szomszéd még a hagymáját is velük szedette fel a kertjében. Egyenruhában, egész nap étlen-szomjan dolgoztak a ki tudja honnan érkezett megszállók.
