(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. február 8-án jelent meg először.)
A jelenhez kevésbé passzoló, csökött agyammal úgy gondolom, hogy egy ingatlan határa pontosan megadható. Ezt a településeken belül általában kerítéssel vagy a telekhatárra épített ház falával szokás jelölni. Így nagyjából mindenki tudja, hogy meddig terjed a magántulajdon, mekkora földrészt mondhat magáénak a gazda, mennyi négyszögölért, négyzetméterért fizetett. Ebből következően – belátva, hogy a mában sokszor tévedek – úgy gondolnám, hogy a fent nevezett telekhatárokon kívül eső terület a legtöbb esetben, mindenki számára nem magán-, hanem köztulajdon, közterület. A gyengébbek kedvéért, ezek általában azok a részek, ahol a járda, az út, ha fér a kettő közötti zöldsáv, kertvárosias területeken pedig a vízelvezető árkok találhatóak.
Tudom, hogy az elmúlt évszázadokban meghaladtuk eleinket. Ám azt is látom, hogy a józan paraszti észt a kivagyisággal nem lehet felülírni. Nem véletlen ugyanis, hogy az utak egyik vagy mindkét oldalára – már a régi rómaiak is – vizesárkokat ástak. Részben azért, hogy az útról – a gravitáció ugyancsak kőbevésett törvényszerűsége okán – mielőbb eltűnjön a víz, merthogy eleink is tudták: vízben közlekedni rossz. Másrészt meg azért, hogy az utak minőségét óvják, hiszen Hannibál óta tudjuk, hogy a megfagyott víz segedelmével akár elefántokkal is átkelhetünk az Alpokon. Tehát nem véletlenül kerültek ezek az árkok Szolnokon sem a telekhatár, a járda, illetve a különböző minőségű utak, úttestek közé.
No de! Megvesszük drága pénzért a telket. Egy vagyont költünk a házunkra, a kertünkre, a kerítésünkre. Hát ne gondolja már senki, hogy majd egy árok mögött lesz ez a sok szépség! Arról nem is beszélve, hogy parkolni is kell. Hát hol parkoljunk? Az út közepén? Vagy félig abban a hülye árokban? Ráadásul az árokkal általában nem is foglalkozik senki, nem kell az senkinek, senkié az. Kit zavar, ha betemetjük és még szép burkolatot is teszünk rá, saját pénzből?
Nagyobb olvadáskor vagy kiadósabb nyári zápor idején mindenkit. Nemcsak azt, akinek mondjuk, befolyik a telkére az utat kereső – és találó – víz. Hanem azt is, aki vízben gyalogol, bringázik, kocsikázik az okos polgár háza – polgárok házai, mert van belőle bőven – előtt. Sőt, még azt is zavarhatná, aki életében nem járt arra, de majd részben az ő adójából kell felújítani a tutira lepukkanó utat. Ami egy-két év alatt olyan ramaty állapotba kerül a megrekedő víz miatt, hogy égbekiáltó lesz a különbség az árok fölé drága pénzen épített magánparkoló és az úttest között.
Mint említettem, ne teljesen e mai világra való csökött agyam van. Ami nem igazán veszi be, hogy miért is kell – lehet – közterületen saját parkolókat építeni? Miért is tűri mindenki szótlanul, hogy e létfontosságú árkok szép lassan eltűnnek Szolnokról? Ki a frászkarikának lenne a dolga, hogy erre figyeljen? A szomszédé, mi? Azé a hülye feljelentgetőé, akit a másik önzése miatt évente elönt a víz. Az unatkozó tűzoltóé? Akit az utcai áradat miatt is riasztanak, mert ebben a rendezetlen városban semmi sincs rendben. És lehet bőszülten lihegni a virtuális kocsmában – ua. Facebookon -, hogy ezek nem csinálnak semmit, ellopnak mindent, és csak meresztik a meresztőjüket.
Ez utóbbi mondjuk igaz. Mert nem lenne ám olyan bonyolult a betemetett árkokat visszaállítani. A Holt-Tiszára engedély nélkül ácsolt stégek felszámolása is ment. Csak el kell határozni. Meg rászánni egy kis időt, hogy melyik ingatlan előtt nyúlt túl a magánérdek a közén. Persze, néhány szavazat ugrana. Na, bumm! Néha a köz szolgálata is belefér. Egyébként meg, vagy visz a víz, vagy a víz miatt kell majd menni.
