A Gólya körforgalom közelében, a vasútállomás felé, a Gépiparival szemben évtizedek óta nem talál magára Szolnok egyik legszebb, polgári lakóháza, a Baross utca 52. szám alatt. Sokan az itt székelő autóiskola miatt ismerhetik, néhányaknak meg talán a korábban itt működő vendéglátóhely ugrik be róla. Ám a legtöbb szolnoki szerintem észre sem vette eddig, még akkor sem, ha naponta ment el előtte.
Ezen a tavaszon azonban érdekes változás történt. A már korábban megnyílt Bár-Ka étterem működtetői úgy döntöttek, hogy székeket és asztalokat tesznek az utcára. Mintha nem is Szolnokon, nem is a város egyik nagy forgalmú utcájában lennénk, hanem egy turistáktól nyüzsgő helyen, vagy legalábbis egy hétköznap esténként is vendéglőbe járó nyugat-európai településen. Esküszöm, minden alkalommal felvidítanak azok az olykor mécsessel is kiegészített asztalok. Részben, mert tényleg mindig a Donald Sutherland alakította Csodabogár életszemlélete jut eszembe a Kelly hőseiből. Ennyi pozitív energia, ekkora optimizmus mellett nem lehet baj.
Persze alkalmat kellett találni ahhoz, hogy velük tartsunk.
Az kicsit megijesztett, hogy szombaton délben, ebédidőben összesen három vendége volt a helynek. Máshol ennyi ember láttán mennénk is tovább, ám a Bár-Ka meglehetősen erős Facebook jelenléte, a róluk eddig hallottak, no meg a kinti asztalok miatt úgy döntöttünk, esélyt adunk a konyhának. Ehhez méltányolandó segítséget jelentett, hogy nem túlflancolt, több kötetes, nehéz műbőr étlappal nyitottak, hanem egy nagyjából húsz tételes, egyszerű kínálóval. Amiről ennek ellenére remekül lehetett választani előételt, levest, hagyományos főételt és street food kajákat is. A vegát csak más irányú elfogódottságunk okán hagytuk ki, a desszertekre meg két-két fogás után már nem mertünk gondolni.
Tudom, kicsit beszűkült vagyok, de a magyar vendéglők milyenségéről nekem sokat elmond a húsleves és a gyümölcsleves minősége. Mivel itt az előbbi nincs az étlapon, az utóbbit kértük, és nyugodtan mondhatom: gondolatban úgy vonyítottam fel elégedettségemben, mint Csodabogár az első sikerek láttán. Ám mindez semmi sem volt az előételnek kínált padlizsánkrémhez képest, amit olyan házi tortilla chips-szel tálaltak (fotója a címlapon), hogy a rám törő emlékek majdnem agyonnyomtak. Földhözragadt kulináris konzervativizmusom mindig rákényszerít, hogy egy-egy jó helyhez egy-egy ottani ételt ragasszak, amit ott mindig ennem kell. Hát a Bár-Ka ezt elsőre nagyon bevitte a tudatalattimba.
De nem gondolják, hogy elsőre elfogult lettem. Mert miközben a második fogásokra vártunk, volt időm kicsit körülnézni. Miközben a felszolgálás első osztályú, a használt étkészletek jó színvonalúak, azt éreztem, hogy ezekhez, az étlaphoz és az első ízekhez nem illik a belső. Kicsit olyan, mintha maradékokból dolgoztak volna. Mintha elfogyott volna a lelkesedés, és mindaz az életérzés, ami a konyhából árad, megállna a vendégtér előtt. Persze tudom, és sokszor leírtam már, hogy a konyhai csoda nem a helytől és nem a belsőtől függ, de szívemnek kedves lenne, ha néhány belsőépítészt meg kreatív őrültet leültetnének egy-két menüsor mellé a gondolataikért cserébe. Egy ilyen gondolatkísérlet, majd az esetleges finom megvalósítás ugyanis simán oda helyezhetné a Bár-Kát, ahol ma Szolnokon még csak a Liliomfi van.
A bőséges, friss és ehhez szükséges idő alatt elkészült második fogások ugyanis nem rontották le az első konyhai benyomásokat. A fekete zsömlében tálalt marhahúsos Bár-Ka burger a legnagyobb kételkedőt is levette a lábáról. Miként a lazacos burger, a szűzérmék, és a fish and chips is gyomron és szíven talált. Az angol utcai ételhez tálalt mentás zöldborsópüré pedig olyan egyszerű, de bátor különlegesség volt, mint a Baross utcára kirakott székek és asztalok.
A nagyszerű szombati ebéd után úgy éreztem magam, mint Csodabogár az utolsó bevetés előtt, amikor a lerobbant tankja mellett bort ivott, sajtot evett és napozott, hogy így gyűjtse a pozitív energiákat.
